Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szatmári szerzők
kézzel fogtuk ki és nyersen ettük meg őket olyan valaki tanított meg erre aki élő lepkéket rákokat és békákat evett mint apja egykor Szibériában kifeküdtünk a napra a zsidó sírok márványtábláira homlokunk a titokzatos betűkön - fordítva írt verseken melyeket senki sem értett ott semmi sem érdekelt nem látott minket senki sem az összes élő zsidó porrá és hamuvá lett az embersütő kemencékben a nagy pükis számára csak a mi hosszantűrő halottaink kerülték el a megégetést és csak mi fújtunk rájuk némi életet abban a völgyben szabadság volt és demokrácia az osztályharc sem volt még kitalálva oda még Sztálin se jöhetett volna el friss tehéntrágyával kentük volna be a bajszát ott tökéletes volt minden micsoda költői lét csakhogy nem tudtam írni pedig mennyi mindent meg lehett volna írni mennyi költészet mennyi titkos költészet mint vállra vetett mennybolt az én szabadságszeletemről első szerelmemről a kócmellű kislánnyal aki egy zöld almát adott nekem melybe már beleharapott fogainak nyoma olyan volt mint két zárójel micsoda plátói csók micsoda költői szerelem Veres István fordítása 37
