Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
— Oh! Ne mondd! Az ágyban? Hisz ezt ő nem is mondta. — Azt nem tudom, hogy az ágyban-e, csak azt tudom, a szívével. — S akkor? — kérdi izgatottan Penzum Helga, akit szinte magával ragad az általa keltett, s világgá röpített történet. — Egyebet nem tudok semmit. A fene egye a jó dolgát! Azt hiszi a nyomorult, még mindig húszéves! — Pökhendi volt mindig, fenn hordta az orrát! — így igaz! Mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt! — No, választottak? — szólítja meg a két nőt, akik már várakoznak. — Igen? — Elnézést drágám, várj egy kicsit! De Penzum Helga már siet. — Jaj, nincs időm, drágám, rohannom kell. Még nincs semmi ebédem mára! Holnap benézek, jó? Kimegy. Elemében van. Pontosabban fel van villanyozódva. Meg van elégedve a világgal. De még nem hagyja magára a dolgokat. Most újra magával ragadja a tenniakarás! És a gyűlölködés! Mert Penzum Helgának a pletyka és intrika mellett volt egy másik, eddig inkább rejtőzködő jellemvonása is, amit csak most, a nyugdíjaztatása után fedezett fel magában. A gyűlölködés. Egészen új keletű érzés volt ez, bár az is igaz, mint a búvópatak, ott lappanghatott benne mindig, mint természetének titkos, s eddig feltáratlan aranytartaléka, ami csak most tört felszínre. Csak most nyert teret, fokozódott szenvedéllyé. Kezdett pompázni teljes valójában. Először rögtön a változás után figyelt fel erre az érzésre, amikor látta, hogy mások miként gyarapodnak. Gazdagodnak. De valós mélységeiben csak nyugdíjazása után mutatkozott meg. Ekkor egyik napról a másikra rádöbbent, hogy a pletyka maga, amelyet eddig úgy szeretett, s olyan kifinomultan művelt, csak szimpla időtöltés, csak önfeledt locsogás, csak semmi kis színfolt számára. Igen! Egyszerűen nincs mélysége. Valójában semmilyen igazi szenvedélyt nem vált ki benne. Aztán váradanul egy nap fölfedezte, hogy már az utálatnak, a gyűlölködés e szimplább, alacsonyabb fokának is különös varázsa van. Egészen más, több, színesebb, fondorlatosabb, mint a pletyka! Elsődleges érzés, de gazdagabb izgalmat nyújt. Megtermékenyíti a gondolatait. A sivár és üres napok értelmet nyernek. És a gyűlölködés lappangó vágya csiklandozni kezdte az agyát, lázba szöktette, rajzani kezdtek tőle a gondolatai. És az üres, semmittevő percek, amelyek unalomba ringatták eddig szürke, egyhangú napjait, most izgalommal telítődtek. Már-már bebalzsamozták a lelkét. Magasabb rendű érzéssé fokozódott, már-már sorsszerű, kérlelheteden, őrült vágyat vélt felfedezni iránta magában. A tiltott és titkolt örömökhöz hasonlatos gyűlölködés semmivel sem pótolható örömét. Először persze, ahogy ez természetes is, ezt a vágyát is, mint annyi mindent az élete során, a lakótársaival kapcsolatban fedezte fel magában. Ráadásul volt is, amiért gyűlölködnie. Hogy csak a legegyszerűbb okot mondjuk, ott volt ugye, kézzel foghatóan, a nyugdíja. Akinek csak egy lejjel is nagyobb nyugdíja volt, az már automatikusan a látószögébe került. Az már olyan volt számára, mint amikor a bika pirosat lát. És a tömbház 32
