Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

Lőrincz György

1946-ban született Kápolnásfaluban. Prózaíró. Székelyudvarhelyen él.

LORINCZ GYÖRGY

Penzum Helga

— És ma? Hol járt a drága? — villant át rajtam, amikor megpillantottam az ablakon át a tömbházak közti sétányon hazatérő Penzum Helgát. De csak a gondolat villámlása volt mindez, azonnal meg is feledkeztem a kinti világról. Rögtön visszazökkentem oda, ahonnan menekülni akartam: az aznapi gondjaim közé. Vagyis: hogyan kell eladni egy novellát? Vagy elbeszélést? Persze, jó áron! Fontos-e a cím? Mert bár szerény vagyok, amit mindenki tud rólam, ráadásul jobbnál jobb novellákat írtam - ezt még a kritikusaim, sőt az ellenségeim is elismerik —, viszont sose tudtam egy jó vagy kitűnő címet adni. Mint például Hrabal. Figyeljék csak: Táncórák idősebbeknek és haladóknak. Milyen megtévesztő ez a cím! Az idősebbek nem lehetnek haladók? És mégis! Vagy Hemingway: A Kilimandzsáró hava. Hát nem csodálatosak? Egyszerűen fergetegesek. Sziporkázóak! De maradjunk csak Hrabalnál: Véres történetek és legendáié. Megáll az ész! Már a „Véres történetek” címtől is beindul az ember agya. Már ez is megcsiklandoza a lehetséges olvasó unatkozó agytekervényeit. Lángra lobbantják a lustálkodó, szunnyadó olvasási vágyát. Felvillanyozzák! És akkor ott van ráadásnak: és legendáié.

Itt van például ez a mostani novella-címem is: „Penzum Helga”! Jó cím ez? Lehet egy ilyen földhözragadt, már-már nyomorúságos, sárban fetrengő, hogy ne mondjam: lábszagú címmel egy olvasható írást írni? És eladni? Nem és nem. Ilyen címmel legfennebb csak egy rossz újságcikket lehet írni, nem elbeszélést vagy egy remek novellát. Viszont, be kell vallanom, amikor megismertem a mostani hősömet, először nem is hittem, föl sem tételeztem, hogy egyszer majd egy novellám hősnője lesz. És persze azt sem, hogy az ájtatos szívélyessége mögött — ahogy ezt a feleségem már az első pillanattól sejtette -, egy rakás roszszindulat van. A feleségem szerint ez természetes is, mert mint mondta: zöld vagyok, mint a hagymaszár. Tavasszal. Ezért is jött hozzám. Naiv, hiszékeny és jóhiszemű! Ezt már én fűzöm hozzá. És ebben, be kell vallanom őszintén, egy cseppet sem kételkedtem. Azóta sem, soha. Tudtam, igaza van a feleségemnek, mint mindig, de abban biztosan: hogy én egy szerény, őszinte és szeretni való ember vagyok, csak jótulajdonságokkal megáldva. Viszont sajnos

19