Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
A vers hazavág vagy szíven üt, kitagadtat a családból, de ismeretlenül is befogad egy másik, tágasabb hazába. A vers maga a haza. A vers apróra váltja az eszméket, hogy legyen mit bedobálnod a parkolóórába, a vers egyszer csak igazoltat téged, de nincsenek hozzá okmányaid, és magyarázkodásba minek is kezdenél? Vers az, ami nem felesel vissza, de rettegi minden diktatúra, a vers végre megért, megtanít, a vers itt marad a parton, vigyáz a cuccaidra, amíg te mártózni mégy a hűvös folyóba. Tegnap meghalt Kányádi Sándor. Ha érettségi tételt mond fel pár év múlva a gimnazista, akkor úgy hangzik majd, hogy: 2018-ban halt meg a költő, Kányádi Sándor. De mit kezdjünk most mi, padtársai, pályatársak, versrajongók, irodalomtanárok, matematikusok, filozófusok, jogászok, orvosok, miniszterek, biológusok, hivatalnokok, óvónők, tanító nénik, Kaláka-dalokat fütyörésző utcaseprők, szóval mi, főleg magyarok, ezzel az űrrel a mellkasunkban? Az igazán nagy költők nem füstölnek- vagy tűnnek el, mint Petőfi testi valója a ködben. Vagyis, rendben, eltűnnek ugyan néha, de szellemi lenyomataik itt maradnak versesköteteikben, regényeikben, novelláikban, meséikben mégiscsak itt maradnak nálunk, rajongóiknál, karon ülő gyermekeiket a „két nyárfa” című dalra altató alig vagy egészen fiatal szülőknél. „Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék. Osztódom én, osztódol te: só vagy az én kenyeremben, mosoly vagy a bajszomon, könny vagyok a két szemedben. Köt a véred, köt a vérem: szeretőm vagy és testvérem, köt a vérem, köt a véred: szeretőd vagyok s testvéred.” Akkor most mire ez a szentimentális, személyes érintettség-élmény? Mitől bennem ez a nemzeti gyász? Saját bevallása szerint harminc fehér inge volt, európai polgár, de mégsem ettől nagybölény, meg hát, nem is ettől európai polgár, de mesélte, amikor kétezerhatban a Vörösmarty téren beszélgettünk. A nagybölények ismerik a források helyét, a nagy szárazságok fehérlő kegyelmét, és nem akarnak okosok, túlzottan jól vasaltak lenni, sem győzködni bárkit, hogy ők bizony nem haltak ki, szagról tudják a patakok eredőit, vannak személyes vidékeik bennünk is, titkos tisztásokon, legbelül. És megnyugvás álmadan éjszakákon, hogy ugyanaz a kéz gyújtja s oltja csillagainkat, mint a Kányádi Sándorét. Az írás eredeti megjelenési helye: Kelet-Magyarors^ág, 2018. június 22. 16
