Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

és megvilágosító morális ítéleteket közvetítenek, mint annak előtte. A „vörös villamos” élesen karikírozó, telitalálatosan szarkasztikus allegóriájában például nemcsak a tömeggyilkos és hazug kommunista diktatúra tényleges mivolta lepleződik le, hanem az annak ideológiai összeomlása után bekövetkező fejlemények felemássága, kétértelműsége is; a rémuralom romjain bizonytalan, hogy vajon valóban holtvágányra döcögött-e végül a kopott vörös villamos? {Kupiéa vörös villamosról). Miféle régi-új - „restaurációs”? — igazságtalanságok tobzódnak, miután milliók élete tönkrement, s amikor „aki szegény volt/ még szegényebb/ lesz a tehetős/tehetősebb”, s a „becsapott/becsapottabb” (Nóta)?\ Bizonyos jellegzetes „posztkoloniális”, a gyarmati alávetettséget követő időket mérlegelő szemlélet, autentikus társadalom- és civilizációkritikai (a köz- és már az ünnepnapokon is folyvást a kiábrándító elidegenedést és az elhatalmasodó közösségi eróziót érzékelő) látásmód bontakozik itt elő. (Nagycsütörtökön: „már kora délután odébbállnak/a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül/családi körében költi el nagycsütörtökön/már kora délután meglép aki csak teheti/nincs idegünk már a közös szorongáshoz/.../no szia majd húsvét után/locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai/rohanó világban divatjamúlt a folklór”.) S ennek az illúzióban szemléletmódnak a szellemi, spirituális dimenziói még markánsabban vetik fel a legvégső, transzcendentális kérdéseket.

A lírai életmű legjavát összefoglaló gyűjteményes kötet, az „egyberostált verseket” tartalmazó Valaki jár a fák hegyén (1997.) címadó darabja — másokkal együtt — a félelem és a remény lélektani-ontológiai törvényszerűségeit az emberiét és az univerzum sorsa közötti összefüggések távlataiban, kozmikus világképletében érzékelteti: „valaki jár a fák hegyén/ki gyújtja s oltja csillagod/csak az nem fél kit a remény/már végképp magára hagyott//én félek még reménykedem/ez a megtartó irgalom/a gondviselő félelem/kísért eddigi utamon (...) valaki jár a fák hegyén/mondják úr minden porszemen/mondják hogy maga a remény/mondják maga a félelem”. A „rejtőzködő Istenhez” szóló „szelíd fohászok”, „felemás őszi énekek” (kései verseinek emlékezetes kötete: Felemás őssf versek /2002./): közveden, intim, elégikus vallomástételek a személyes, családi, kisközösségi sorsállapotokról, a saját nemzeti közösségét és az egész emberi nemet, az emberiséget féltő írástudó tűnődő-éber melankóliájáról. Hangoltságuk, lelki-bölcseleti mélységük szerint Ady, Reményik, Dsida, Pilinszky vallásos, szakrális, keresztény-biblikus költészetének hagyományvonalába illeszkednek, eljutva a mindenütt tomboló gyilkos indulatok, az erőszak, a szeretethiány, az elidegenítő közöny keltette globális rettenet — Petőfi, Vörösmarty romantikus vízióira rímelő — apokaliptikus, eszkatologikus látomáspoémájáig: a Sörény és koponyáig. Amelyből a megtiport humánum kétségbeesett kiáltása hallatszik, a vészjelzés és az átokmondó, „negatív” imádság lesújtó konklúziója: az ember nélküli föld, a növény- és állatvilág inkább megérdemli a létet vagy az üdvösséget, mint maga a menthetetlen amoralitásba, gonoszságba fulladó ember („fiad már egyszer meghalt értük/eredményét magad is látod/gyűlölet a fegyverük vértjük/pusztuljanak legyen már végük/teremts nélkülük új világot/.../gyilkolják egymást népek nyelvek/paránya sincs a szeretetnek/.../imát is azért imádkoznak/öléshez kérik segítséged/dicsőségedre ha kik voltak/növényeknek és állatóknak/nekik adj örök üdvösséget”).

Kányádi egyéni mitológiájában a bot, a tarisznya, a furulya, a bárány, a fa, a fenyő, a csillag, a pásztor és a többi motívuma között kitüntetett helyet kap a ló, a sörény képzete.

11