Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Történelem
A teljesség kedvéért: a malária még jó száz évvel később is „otthonos” Szatmár megyében. Tomcsányi Imre (1840-1891) „orvos-sebésztudor, szülész Szatmárit” írja a Gyógyászat című orvosi lap hasábjain 1874-ben: „Váltólázas vidékeken, aminő Szathmármegye különösen, a túltengett lépnek oly óriási példányaival találkozunk, mely a fogalmat meghaladja...” (Tomcsányi). Hosszabban idéztem Marikowzki szövegéből, hogy képet nyerhessünk az 1772 körüli magyar nyelv állapotáról. Ez azért is érdekes, mert a talán - szatmári gyökerei miatt - kissé elfogult Szállási szerint Marikowzki „rendkívül ízes szatmári” nyelvet használ, melynek „szépsége ma is megejtő” (Szállási, 1945/1945). Marikowzki első életrajzának megírója, a magyar orvostörténetírásunk atyjának tartott debreceni Weszprémi István viszont, aki kortársa volt doktorunknak, 1781-ben így vélekedett „A Néphez való Tudósítás...” nyelvezetéről: „... ennek a hasznos műnek szebb, igazán magyaros fordítását napról napra lesve várjuk, hogy megjelenjen” (Weszprémi, 541.). Nyelvészeinkre hagyom annak eldöntését, ki írt szebben magyarul: Marikovszky vagy az 1787-ben debreceni doktorrá váló Milesz? Weszprémi tehát egy újabb, „szebb” Tissot-fordítást sürget, ám orvosi bibliográfiáink nem tudnak ilyenről, sem a Marikowzki-féle átültetés újabb kiadásáról. Ez utóbbi hiányához a fordító személyéhez fűzhető okok is hozzájárulhattak. Weszprémi ugyanis azt írja Marikowzkiról, hogy gróf Károlyi udvarában „csak egypár évet tölthetett ott, meg az egész Szatmár megyében, mert eltanácsoló végzést küldtek ki neki, amit át is vett” (Weszprémi, 529.). Lelkes helytörténészek a helyileg illetékes levéltárban bizonyára rábukkannak majd az „eltanácsolás” valódi okára, amely talán összefügghet a kortárs kolléga, Weszprémi azon megjegyzésével, hogy ti. Marikowzki „változékony és állhatatlan jellemet örökölt a természettől” (Weszprémi, 529.). Annak ellenére, hogy Marikowzki könyve nem érte el a Pax corporis sikerét, egyetérthetünk az orvostörténész Szállási véleményével: „Sok helyes megfigyelés és okos tanács idézhető a Tissot-Marikowzki-könyvből” (Szállási, 1942.). A megfigyelések legértékesebb példája „A szén és must párájának ártalmokról” c. rész 526. §-ához fűzött lábjegyzet. Az ezt megelőző §-ban Tissot azt javasolja, hogy a kovácsszén párájának mérgező hatása csökkenthető, ha a szénre, használata előtt, sót hintenek vagy egy darab vasat tesznek — ezek magukba szívják ill. megszelídítik a szénégéskor keletkező „kénköves mérges párát”. Ha mégis megtörténik a mérges pára belélegzése Tissot szerint „negyed rész borral elegyített tzitrom levet, egy kis kenyér héjjal” kell a betegnek beadni. E tanácshoz csatlakozik az említett lábjegyzet: „Azt vélhetné valaki, hogy ha a kovács szén párája olly mérges és veszedelmes, tehát onnan azt hozhatják-ki, hogy a földbül ásott gyantás szénnek gőzi-is, mellyet eddig hazánkban ugyan nem volt igen látni, de Anglia országban fa helyett égetnek, szinte hasonló kár tévő erővel bír. De ebben igen tévelyegnek...” Ezek után egy Hoffmannus nevű doktorra hivakozik, aki Halle-ban „hol esztendőnként felette sok földi gyantás szenet égetnek-el a só főzés mellett” azt tapasztalta, hogy Halle-ban ugyan gyakoriak a „melynek s tüdőnek nyavalyái”, ám Hoffman ezt - az angoloktól eltérően — nem a sok szén használatának tulajdonítja. „Sőt azt állítja, hogy miólta Halában földi szenet kezdettek égetni, azólta, a rothadásból származó betegségek (scorbutici morbi) ott nagyon 89
