Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Történelem

Péntek István csizmadialegény torkon ragadták az új főispánt, Szabó András henteslegény bezúzta a fejét, Sáfrány Károly közben pisztolyt szegezett az áldozatra. A rendőrség nem avatkozott be, így a lincselők gyászkocsira ültették a kinevezett főispánt, akit nagy nehezen mégiscsak kiszabadítottak a nép dühe elől, s az Alföldi Takarékpénztárba menekítve orvosi ellátásban részesítették. Itt írásba adta, hogy lemond állásáról, majd a csendőrök és katonaság gyűrűjében visszakísérték az állomásra, és azonnal visszautazott Budapestre.’4 Domahidy Elemérről az eddigi történetírás meglehetősen elmarasztalóan szól. Irinyi Károly a nemzeti igények iránti érzéketlenségét látja abban, hogy alig két hónappal a kinevezése után március 15-re hívott össze plenáris ülést, s ezzel megbotránkoztatta a Cívisváros döntéshozóit. így jellemzi a főispánt:

Domahidy, a fiatal, nőtlen, vérbeli Szatmár megyei dzsentri, a nem kalocsnis, hanem fogattartó főispán ismert személyiség volt a városban. Debrecenben diákoskodott, Fejérváry Géza báró fiával együtt koptatták az iskolapadot és a sétautakat. Különös tehetséggel éppen nem vált ki diáktársai közül. Annál inkább hirhedté vált Debrecenben is nagykárolyi főszolgabíróként. 1901-ben már országgyűlési mandátumot szerzett a kormánypárt híveként. A Szabadelvű Pártban kezdettől a „javíthatatlan ószeresek közé tartozott”, és nagy buzgalommal jeleskedett a nemzeti követelések elfojtásában. Ez a valóban megrögzött ortodox 67-es, a nemzeti követelések iránt megdöbbentően érzéketlen, de fölöttébb ambiciózus egyéniség telepedett a város és vármegye politikai életének élére és vállalta a kormánypártba is beszivárgó „hazafias szellem” megregulázását. Beiktatásán tartott beszédében egyáltalán nem titkolta, hogy minden erejével és eszközzel érvényre kívánja juttatni a kormány politikai céljait és tudatosan tevékenykedik az engedelmeskedő kormánypárti többség megteremtésén.

Nem lát sokkal több pozitívumot Molnár János sem: „a közgyűléseken elmondott rövid köszöntői konzervatív beállítottságú, színtelen személyiséget sejtetnek.”^ Feltételeznem kell, hogy a témában eddig megjelent kisszámú forrásmunka azért tört pálcát Domahidy felett, mert az 1945 utáni történetírás béklyójában mozoghatott, s ebben a minőségében az Ady-kultusz perdöntő bizonyítékokkal szolgált a Szabadelvű Párt politikájának stigmatizálásához. „Birkák városának boldogtalan lakóit” emleget Ady barátja, Sipos Béla nyomán Irinyi37, Molnár történeti munkája pedig túl közel született a rendszerváltáshoz, s bár szándékai és erényei kétségen kívül állnak, forrásaiban a levéltári objektív anyagot leszámítva ugyancsak a 89 előtti szakirodalomra támaszkodhatott. A magam részéről Grátz és Szekfű Gyula észrevételeivel árnyalnám ezt a képet — talán éppen azért, mert ők a Horthy-korszak szemüvegén keresztül elemezték a tényeket, s így 1945 után ez a látásmód nemkívánatossá vált. Éppen ez a nemkívánatos hang mozdíthatja ki a holtpontról a századforduló politikai válságainak és Szabadelvű Párt színeiben működő Domahidy Elemérnek a megítélését.

1905 januárjában a szabadelvű párt bukásával a szinte negyven éven át tartó kormányrendszer is megsemmisült. Ez a kormányrendszer azonban tényleges társadalmi alapokon nyugodott, s mint láttuk, az ún. történelmi osztályok uralmát jelentette. A

79