Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

veszélyes; nincs szerelem bánat nélkül; a diák csalfa szerető. A szeretet a legnagyobb kincs, minél többet osztunk belőle, annál több marad; a világon minden múlandó, egyedül a szeretet állandó. Az ember embertársai között tudja magányosnak érezni magát. A barátság elpusztíthatadan csodaerő; az életben kevés a jó barát; a megszakadt barátságot felújítani nem lehet; az igazi barát nem csupán dicsér, hanem dorgál és jó tanácsot ad. A boldogság teszi széppé az életet; a boldogsághoz a szívre kell hallgatni, nem másokra. Tudni kell tűrni és szenvedni; az ember az életben örömet keres, helyette tövist talál; a szenvedés az élet iskolája. Az életben nem minden álom válik valóra; az élet az álmok kergetése. Az életet a remény teszi elviselhetővé. A sima út csalóka, a göröngyös út az igazi; az életet a cél teszi értelmessé; a célokért küzdeni kell. Panaszkodni fölösleges, mert mások érzékedének az ember fájdalmára; a fájdalmat csendesen kell hordozni. Az embernek csupán az arca látható, a lelke nem. Dönteni megfontoltan kell, mert a döntés után visszalépni nem lehet. A fájdalom magában hordozza enyhítőjét. Az embert az életben a hit, a remény és a szeretet kell hogy vezesse; az elvesztett hitet nem lehet újraépíteni. Titkolni kell, az ember kit gyűlöl, kit szeret és kitől fél. Akinek él az édesanyja, annak nincs oka panaszra. Az életben olyan szerénynek kell lenni, mint az avarban elrejtőző ibolya; jónak, szavatartónak, becsületesnek, igazságosnak, önfeláldozónak, magaddal szemben igényesnek kell lenni; az életben keresni kell a szépséget; az életet a munka teszi értelmessé; az élet értelme: tanítani, nevelni. Az emlék megszépíti az életet; az emlékezés a legdrágább kincs; elváni könnyű, búcsúzni nehéz; a feledéshez egy élet sem elégséges. Krisztustól meg kell tanulni tűrni és szenvedni. Nem szabad a múltba nézni, derűsen kell a jövőbe tekinteni. A jövő kétes, ezért a jelenben kell élni.

A fenti tartalmakat a versek beszédaktusnak tekinthető vallomás, elmélkedés, kívánság, tanács, fogadalom formájában fejezik ki. Az emléket jegyző fiatalok látszólag élettapasztalatukkal hivalkodnak: valójában azonban összegyűjtik azokat a közhelyeket, amelyek segítségével felkészüli próbálnak arra, ami a jövőben várhatja őket.

Miért versben? Nehéz megmondani, azon túl, hogy ilyen a szokás. A bejegyzők is vallják, hogy En Petőfi nem vagyok,/Verset írni nem tudok. És valóban, a verses formára, a poétikus kidolgozásra való törekvés sokszor sikertelen marad. Ennek ellenére a versnek esélye van arra, hogy évtizedeken keresztül újra és újra kiválasszák, használják.

Az emlékírás szokása olykor a magasköltészetből kölcsönöz olyan szövegtöredékeket, amelyek a helyzetre érvényes gondolatot és érzést fogalmaznak meg. Az emlékvers-kultúra kedvelt költői Petőfi Sándor, Arany János, Madách Imre, Ady Endre, Vörösmarty Mihály, József Attila, Juhász Gyula. Az emlékköltészetben néhány irodalmi aforizma kivételes sikert futott be. Ilyenek: „Ember: küzdj, és bízva bízzál”, „A cél halál, az élet küzdelem”, „Légy jó mindhalálig”, „Nem elég a jóra vágyni,/a jót akarni kell!”, „Ábrándozás az élet megrontója”, „Előtted a küzdés, előtted a pálya,/Az erőtlen csügged, az erős megállja”, „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,/Ember lenni mindég, minden körülményben”, „Bár zord a harc, megéri a világ,/Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák”, „Szabadság, szerelem!/E kettő kell nekem”, „Százszorta inkább éltedet /Tagadd meg, mint magad;/Hadd vesszen el az élet, ha/A becsület marad”.

47