Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
Pirk János és Mohy Sándor életműveivel kapcsolatban már más a helyzet, túlzás nélkül állítható, hogy ezek vetekszenek Popp Aurél művészi hagyatékával. Mindketten Szatmárról indultak, itt értek élvonalbeli alkotókká. Mohy nem címzetes, hanem valódi mester, aki élete java részét Kolozsváron töltötte, kiváló festő, egyetemi tanár volt, az erdélyi képzőművészeti élet nagyjainak egész sorát indította el a pályán. Pirkjános Mukácsy-díjas, többszörösen kitüntetett grafikus- és festőművész, Szentendre város díszpolgára, jelentős múzeumokban őrzik alkotásait, Szentendrén állandó tárlata, emlékháza van. Őket Popp (Papp) Aurél is nagyra értékelte, mert olyan ember volt, aki többre becsülte a művészetet még a saját érvényesülésénél is. Azzal, hogy mindketten elhagyták Szatmári, alkotói magányra ítélték, hiszen a továbbiakban élete végéig nem akadt a városban olyan művész, akivel megoszthatta volna álmait, terveit, a megtorpanások, elbizonytalanodások gyötrelmét. Mohy Sándorral élete végéig baráti levelezést folytatott, amelyben őszintén és bátran vallott sikereiről, kudarcairól, művészi kibontakozásának gátjairól. Pontosan tudta, hogy melyek voltak a kiugró, átütő sikereknek az akadályai. Ezeket sorolta fel a Mohy Sándornak 1957-ben írt levelében: „Ezek a túlságosan sokoldalú képességek, ezek voltak megölői minden sikeremnek, mert ezekhez sem az anyagi bőség, sem a körülményeim nem segítettek, s az emberek pedig látva a hol erre, hol amarra (...) csapongó megnyilatkozásaimat, fogták magukat s beinkadráltak festőnek, holott én nem vagyok festő, hanem egyszerűen költő, aki hol festészetben, hol szobrászatban, hol írásban, s hol építészetben vagy politikában nyilatkozom meg, s ha éppen úgy kívánta a megélhetés, akkor még a kerámiában is „nyilatkoztam”, „termeltem”, de sohasem annyit s olyan nagyot, amilyenre a Természet alkotott (...)” Kojunkturális, politikai, nemzetiségi okai is lehettek annak, hogy a kiváló kortársakról nagyon igyekeztek Szatmáron megfeledkezni, bár Popp (Papp) Aurél nemzetisége sem olyan egyértelmű, ahogyan azt többen hinni vagy csak elhitetni szeretnék. 1879-ben született Erkáváson, édesapja görög katolikus pap, édesanyja Madzsar Irén tanítónő volt. Kettős mássalhangzó a román nevekben nincs, márpedig ő következetesen két p-vel írta a nevét, így szerepel az a családi kriptán is. Öt éves, amikor meghal édesapja, édesanyja egyedül marad négy gyerekkel, akiket szerény fizetéséből, illetve a család tulajdonában lévő kisebb javak eladásából próbál felnevelni. Alig tudunk valamit pedagógusi tevékenységéről, egy hírt találtam a Tanügyi Értesítő 1914-es, 13. évfolyama 1-6. számában, amely arról tudósít, hogy „Pappné Madzsar Irén szatmári állami tanítónő” 6 heti szabadságot kapott. A festő közvetlen kapcsolatot ápolt számos román politikai, kulturális személyiség mellett Ady Endrével, Mohy Sándorral, Gellért Sándorral, Pirk Jánossal. Az utóbbi kiugró tehetségét az elsők között ismerte fel. Ma Pirk Jánosról — akit még a pályája csúcsán is gyötört a honvágy és ezért rendszeresen Szatmárra látogatott — csak nagyon kevesen tudnak felénk, Mohyról is megfeledtekeztek volna, ha nem ajándékoz képet a Szatmári Múzeumnak, ha a család nem rendez jubileumi kiállításokat, nem gondoskodik a sajtóban való népszerűsítésről és nem tétet saját költségen emléktáblát az egykori műterme falára. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy gyermekként találkozhattam, beszélhettem Popp (Papp) Auréllal. A nagyanyámat meglátogatta olykor, akivel egy 78
