Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
van. Ha a teatrológus már a képzés során találkozik, együtt dolgozik a jövendőbeli színészekkel és rendezőkkel, közülük értőbb kritikusok kerülhetnek ki. Előny az is, hogy román nyelven rendkívül gazdag színházi szakirodalmat olvashatnak el. Minden évben Bukarestből egy halom új könyvvel térek haza. Példát lehet venni arról, ahogy a román kritikusok megörökítik a színházi alkotásokat, megszólaltatják az alkotókat és lefordítják a külföldi szakirodalmat. Ehhez hasonlóan fontos munkát végeznek a kolozsvári Polis Könyvkiadónál megjelenő Prospero könyvek írói, akik „életinterjúkkal” mutatnak be egyegy erdélyi színészt. Melyek, voltak a%ok ay előadások, rendelések, társulatok, amelyek leginkább megragadtak benned? Olyanokra gondolok, akiket például nyugodt szívvel ajánlanál másfesztiválokra, esetleg meghívnád őket szívesen a Nemzeti S%ínhá%ho^ is... Én folyamatábannéztem a színházak, az alkotókmunkáj át, nem elszigetelt előadásokként. Amikor két éve a kisvárdai fesztivál válogatója voltam, egyes esetekben egyértelmű volt, hogy egy előadást meghívok, más színházaknál sokat vajúdtam melyik előadást válasszam. Ilyenkor sokat segített, ha ismertem a társulatot, az eddigi tevékenységüket, és igyekeztem a rájuk jellemzőt, az erősségeiket megmutatni annak ellenére, hogy a színház vezetősége más produkciót kívánt helyzetbe hozni. Egy ilyen esetben végül az általam választott előadás díjat kapott. Abban az évben a szatmári színház repertoárjából Az elveszett levél Sorin Militaru rendezésében szerepelt a versenyprogramban, a művészeti vezetővel teljes egyetértésben. Akkor Kisvárdán nem találta meg az előadás az utat a közönséghez, pedig én nagyon bíztam benne. Pár hónap múlva viszont Budapesten a Nemzeti Színházban ugyanez a produkció fergeteges sikert aratott! Természetesen van egyfajta objektivitás is egy előadás színvonalának megítélésében, de itt a közönség is résztvevő, az alkotás a közönségben keltett hatásban teljesedik ki. Ezért olyan speciális és változó akár régiórólrégióra egy színház művészi útja, hiszen a társulat azzal a közösséggel próbálja megtalálni a közös hangot, amelynek játszik. Milyen tapasztalatokat szereztem az IFESZT-en? Örülök, hogy láthattam, milyen alaposan végiggondolta Csehov klasszikusát, a Három nővért a tehetséges fiatal rendező, Balogh Attila. Számomra élmény volt a nagyváradiak előadása annak ellenére, hogy a szatmári közönség inkább hosszúnak tartotta. Szerettem a Váróterem Projekt előadását a függőségekről; ez a kísérleti színház pár év alatt megtalálta saját arculatát, a kísérletezés, interaktivitás és hiteles színészi jelenlét magasiskoláját mutatták be. Egészen friss ötletekkel alakították a saját „képükre” a kézdivásárhelyiek Kiss Csaba színművét, a Skandináv lottót. Úgy tudom, a főszereplő nem is színész volt, de hitelesen tudta hozni a józan paraszti ésszel gondolkodó székely kisember figuráját, akinek életét a hatalmas nyeremény fenekestől felfordítja. Csak pár előadást ragadtam ki a programból, nem szeretném egyenként elemezni őket. Válaszolva a kérdésedre, az IFESZT-en látott előadások közül például A fösvény már szerepelt a Nemzeti Színházban a MITEM-en, a szatmári Pornó idén vesz részt a nemzetközi fesztiválunkon. Miért pont a Pornót választottátok az idén? Eddig a MITEM-re egy előadást hoztunk határon túlról, már kétszer szerepelt a programban a sepsiszentgyörgyi társulat. Az elmúlt évad díjakban is legelismertebb előadása a marosvásárhelyi A nyugalom, amit Bartis Attila regényei alapján Radu Afrim állított színpadra. Hamar eldőlt, hogy ezt az előadást meghívjuk. Az IFESZT után, amikor 74
