Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
a% erős hangokat, amelyek mintha azj akarták volna, hogy eltemessék a lelkiismeretet, hogy feledésbe döntsék a szenvedést, hogy hívják a jövőt közömbös titkaival... Máskor elbűvölt és csábított az élet ünneplése; most viszont aggodalommal, beletörődéssel töltött el... Ha összedőlnek sorjában a reményeid, milyen értéke lehet az életnek ? Ha fáj már az élet, a halál a gyógyír. ” A narráció végén az író újra lemond az epikus jellegről egy nagyon fájdalmas lelkiismereti válság ábrázolásának kedvéért, amelyet egy olyan ember él meg, aki elveszítette létének értelmét. Rebreanu nem alkotja meg a menekültélet freskóját, hanem inkább egy lélektani valóságra fekteti a hangsúlyt. Az öngyilkosságot egy lázadó kiáltásnak lehet tekinteni a Remus Lunceanu részéről az ellene felhozott vádakkal szemben. Az apró őrlődésektől és a lét nevetségességétől való végső eltávolodás akkor következik be, amikor a regényhős egy szemrehányásokkal tele levelet kap a feleségétől, amely egy újabb vádirattá lesz. Rebreanu érti a módját a hatások rendezésének, hőse épp akkor lép le a színről, amikor a trombiták hangja a győzelmet hirdeti az utcákon. Lényegében véve a Kárvária egy felfokozott lelkiismeret drámája, akárcsak az Akasztottak erdeje. Dokumentumértékén túl az elbeszélés amiatt is fontosnak bizonyul, hogy életbe ülteti az író ama erőfeszítését, hogy szinkronban legyen kora újító epikai kísérleteivel. Narratológiai szempontból a Kálvária az európai regény új esztétikájához legközelebb álló alkotás marad. Az objektivizálásra való törekvés azonban arra készteti az írót, hogy megálljon félúton és visszatérjen az objektivizált elbeszélésmód struktúráihoz. Sajnos kevés szó esik erről az önéletrajzi regényről, amely egy másik Rebreanut mutat, egy kimondottan modern szellemet, de a balzacizmus remiszcenciájától cenzúrázottat. Veres István fordítása 63
