Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
átalakulás folyamatával. Tudva azt, hogy a regény egy fikciós alkotás, Rebreanu behelyettesíti a Remus Lunceanu által ajánlott önéletrajzi paktumot egy regényes paktummal, amely a képzeletbeliségnek az elbeszélésbe való behatolását jelenti. Megváltoztatja a talált kézirat szereplőinek nevét, lemond a nem fontos részletekről, kihagyja a bosszantó ismétléseket és a durva stilisztikai vétségeket. Mindezek azonban nem rontanak semmit a szöveg spontán és emelkedettség-ellenes jellegén (amelyek az autentikus poétika sajátos koordinátái), ami sajátos varázst kölcsönöz a textusnak. Ugyancsak a Figyelmeztetés szerzője az, aki fejezetekre osztja a narrációt, novellisztikus szerkezetet biztosítva neki. Az autenticitás esztétikájának egy másik fontos ismérve az, hogy valamennyi elbeszélt esemény „valóban megtörtént dolog”. Végezetül az író maga ismeri be a szöveg regényszerűségét és a regény egy lehetséges meghatározására vállalkozik: „Ha a könyv itt-ott mégis regénynek tűnne, ebben csakis az élet a ludas — amely, akárki akármit mond, a világ leghozzáértőbb regényszerzője. ” A kifejtett esztétikai nézetek mellett (amelyek valóságos érvelést jelentenek az autenticitás eszméje ügyében) ez a bevezető kifejezi Rebreanunak a háborúról vallott nézeteit is. Ezek a gondolatok fontosaknak tekintendők, ugyanis megmagyarázzák az író által választott látószöget az első világháború tragikus eseményeiből ihletődött írásai vonatkozásában, hajlamát az invesztigáció pszichológiai vetületei iránt: ífA háború egy óriási tragédia, amely apró tragédiák komplexitásából tevődik össze. Ahány millió ember részese volt a mészárlásnak, ugyanenyi millió dráma keletkezett a világban, egyesek csak a testet, mások a lelket zijzjâk szét. És talán a legnémábbak, az eldugottak, a szjv titkai közé zártak voltak a legkegyetlenebbek. A golyóknak, ágyúknak és az összes többi eszköznek, amelyeket azért találtak fel, hogy minél több embert megöljenek, legalább az a céljuk, hogy gyorsan öljenek, hogy a testi szenvedés mielőbb véget érjen; miközben a lelki szenvedés hosszasan rágja az élet alapjait mint afféle fekély, mígnem sikerül azf tönkretennieA kataklizma pszichológiai következményeit a talált kéziratban is nyomon követhetjük, ahol a háború több lesz mint vezérmotívum, egy hatalmas gőzhengerré változik, amely maga alá döntí az embereket, a halál karmaiba juttatva őket. A kálvária elbeszélője Remus Lunceanu fiatal erdélyi költő, aki tíz évvel korábban érkezett az ókirályságba. A prózaíró ezen igazi alter egoja a regény hőse és egyben elbeszélője is. Ahogyan majd az Adám és Éva esetében is eljár, Rebreanu ezúttal is novellisztikus szerkezetet választ, s tíz novellafejezetre osztja Remus Lunceanu hosszú vallomását. Ezeknek szimbolikus címeik vannak, az író igyekszik körkörös szerkezetet kölcsönözni mindanivalójának azzal, hogy a végén megismétli az első fejezet címét: Miért?, Veszedelem, Damoklész kardja, Sorsforduló, A farkas szája, Másodszor, A szakadék széle, Hajsza, Katasztrófa, Miért? (De ce? Primejdia, Sabia lui Damocle, Cumpăna soartei, Gura lupului, A doua oară, Marginea prăpastiei, Goana, Catastrofa, De ce?) A történet Remus Lunceanu önarcképével kezdődik, amely nem véledenül hasonlít a Házadás szerzőjéhez: „Remus Gunceanunak hívnak. Harmincegy éves vagyok. Némelyek fiatalabbnak tartanak, mert vékonydongájú vagyok, ismét mások idősebbnek, mert olyan fehér a hajam, mint a juh gyapja...” A fizikai portrét a művészportré követi. Egy megvetett költő portréja ez, aki tudatában van tehetségének, de akiről nem vesz tudomást a világ, amelyben él. Remus Lunceanu magatartásában van valami a balszerencsés géniusz romantikus pózából. A hős a halál előtt álló ember totális őszinteségével vall magáról, az elbeszélendők a revolver fenyegetése mellett vetődnek papírra a naplóíró létének utolsó napján. Két világ határán 59
