Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
tudat ellentámadását, a huszonhat évesen kiharcolt vagy elpocsékolt léthelyzetek ellen. Annak bizonyságául, hogy csak önmagunk kétségbe vonásával szerezhetjük meg a jogot mások megindokolt kétségbe vonásához. Okosság, stratégia vagy szellemi-lelki aszkézis ez? A döntési helyzetek kierőszakolása, mielőtt megszólalnánk? Erőfölhalmozás? Senkik, ravaszok, fölpumpált szívűek szorítóba idézése? Egyszóval: lét-provokáció?” — írja Csoóri Sándor. A „provokáció” a kötet recepciójának is kulcsszavává lett, amely recepció távolról sem homogén. A Csoóri definiálta magatartás („természetéből eredően irtózik az irodalomtól”) nyilván provokatív gesztus is: a kötet bírálói leginkább ezt a magatartást és nem a művet bírálják*. Merthogy a mű nemzedéki kultuszkötetté lett2, s ez (is) legitimálja a magatartást és a kötetből kirajzolódó, a nyelvhez, a világhoz, az irodalomhoz fűző, csak távolról ellentmondásosnak tűnő viszonyt. „Minden dinamizmusa ellenére a leszámolás könyve a Kilovagolás egy ős%i erődből. A teljes élet élésének radikális értelemben vett lehetőségével számol le, és „kiírja” magából a mintegy életkori sajátosságként is jelentkező avantgárdot, és e kötet után a radikalizmusa is „enyhébb” formában jelentkezik.” — írja a kötetről Zsoldos Sándor. Különös a szituáció tehát: az első kötet, amely már szintetizál és lezár: mintegy bizonyítékaként annak, hogy egy már érett alkotó szólal meg a versekben. Ezt a lezárást érzékeli Morsányi Bernadett is: „az író experimentális alkotói periódusa 1973-75 körül zárult le a konzervatív politikai erők stabilizálódásával beálló kulturális represszió időszakában, amikor a hatalom az első újavantgárd hullámot is felszámolta, s ez Dobai első alkotói korszakán belül is lezárt egy fejezetet. Az 1973-as és 1975-ös évszám keretbe foglalja Dobai utolsó balázsbélás filmjét, az Együtthatók^X., ezt az alkotást tekintem az avantgárdhoz köthető időszak záródarabjának.”3, másutt így fogalmaz: „Dobai a hetvenes évek közepétől — a nemzetközi trendekkel összhangban — szemléleti változáson ment keresztül, ami elsősorban a befelé fordulás s a szubjektivizálódás mozzanatában ragadható meg.” „Mi ez a kötet? Egy öntudat és egy magatartás fejlődése a nyelv memóriatükrében. A nyelv ugyanúgy története az ösztönöknek és a fogalmaknak, mint az egyes és esendő megnyilvánulásoknak, amelyekben az emberek létezésük szilánkjait megpróbálják visszaépíteni a különbség-rombolt totalitásba. A metaforák a semmi vasporszerű közegébe dobott mágnesek. Kifeszítheteden jelentéskagylók. A metaforák irány nélküli megismerések: a visszaadás tudományát jelentik, ha az ember méltó a nem-tudáshoz.” A kötet Kód és kulcs című versét idéztük, amely a könyv utolsó negyedében, az utolsó, A part és a tudat című ciklusban olvasható. A „nyelv memóriatükrében” próbálja magát visszaépíteni az ember a „különbség-rombolt totalitásba” s ennek eszköze a metafora, a 46
