Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
szabadság eszméjét hordozza a Walesi bárdok vagy Szondi apródjainak éneke. Verselméletében irányadónak tekintette a magyar népi dallamokat, mint irodalmi tanulmányai igazolják. Vallotta, hogy a nemzeti költészet csak a népzene éltető erejének segítségével teremthető meg: „.. .líránk betölti hivatását, ismét összhangzásba jő nemzeti zenénkkel, s lészen idomban s tartalmilag, testestől, lelkestől magyar”.4 Lírai költeményeinek nagy részét — mint maga írta Szemere Pálnak 1860-ban — kifejezetten dallamemlék ihlette: „Kevés számú lírai darabjaim közül most is azokat tartom sikerültebbeknek, amelyek dallamát hordtam már, mielőtt kifejlett eszmém lett volna — úgy hogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat. Sőt balladáim fogamzásakor is, az első, még homályos eszme felködlésénél már ott volt a rhytmus, a dallam, rendszerint nem eredeti, hanem valami régi népdalhang, mely nem tudom micsoda sympathiánál fogva, éppen a szülemlő eszméhez társult, illett és semmi más.”5 Arany a legelső és legjelentősebb hirdetője annak a tételnek, hogy a magyar versformák dallamalakzatokat tükröző zenei fejlődmények.6 Mint Rozvány György visszaemlékezéseiből értesülünk,7 a gyermek Arany érzékenyen reagált környezete zenei eseményeire. A jó hallású és jó hangú 5-6 éves gyerek a zsoltárokat nemcsak „olvasni tudta”, hanem „...szabatosan énekelte is”. Később iskolatársaival temetéseken is énekelt, tudomásunk van egy helybeli cigánykovács, Hóvar Csotó Gyuri temetéséről, melynek alkalmából sírverset is írt (Cigány-búcsúztató), valamint két nagyobb temetésről, hova a szalontai gimnázium énekkara is kiment. Az énekszövegeket valószínűleg maga Arany írta. Tisztában volt a néphagyománynak mint a nemzeti kultúra alapvető tényezőjének rendkívül fontos szerepével. Egy mulatságon mondta az öreg vak muzsikus, Szilágyi védelmében: „pusztul a nemzeti viselet, dal, zene és mindezekkel a magyar zenész is. Újak, idegenek jönnek ennek helyébe, s mi az ősit elhagyva, kapkodtunk utánuk”.8 Mint műkedvelő gitáros, sokat játszott elsősorban önmaga, de szűk baráti köre szórakoztatására is. Első gitárját Salamon Ferenctől kapta ajándékba, majd Bartalus szerzett egy jobb hangszert számára.9 Arany repertoárjáról fogalmat alkothatunk népdalgyűjteménye és szerzeményei alapján, melyekről bővebben is szó esik majd. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy gitárkíséretes társasági dalokat játszott, népdalt, műdalt vegyesen. Rozvány Erzsébettől, a költő tanítványától értesülünk, hogy egy alkalommal „Arany bácsi” kihozta szobájából a gitárt, és elénekelték az akkor közismert „Betti dalt”, vagy az „Ali Ulán, a tábor őre” kezdetű lengyel mazurkadalt.10 Bartalus Arany transzponáló készségét méltatja: „különösen meglepett, midőn akármelyik népdalunkat rögtön eljátszta, mind a 12 létranemben”! Mint Kodály megállapította11, Arany harmóniai ismeretei nem terjedhettek túl az alaphármasokon, a transzpozíciót ha elméletileg értette is, nem valószínű, hogy úgy alkalmazta volna a gyakorlatban, mint ahogy Bartalus kissé túlzottan említi. Lejegyzéseiben Arany nagyrészt a jellegzetes „gitárhangnemeket” használta, viszont nincs kizárva, hogy a hangszer természete lehetőséget nyújtott egy akkordkíséret más-más hangnemben való eljátszására — ugyanazzal a fogással, más fekvésben. Arany rendkívül gondosan és szépen kottázott, különös gondot fordítva a ritmus pontosságára. Kotta tudásának javát bizonyára Debrecenben szerezte. Színésztársait énekszerepekre tanította, a szalontai Kántust a debrecenivel vetélkedővé fejlesztette, 34
