Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Horváth lelkesedéssel ír Arany akadémiai székfoglalójának történetfilozofikus kulturáltságáról és poétikai szakszerűségéről. Mindez kétségkívül igaz. Igaz azonban az is, hogy a Zrínyi és Tasso már címével és témaválasztásával elárulja szerzőjének nagyon is korhoz kötött értékpreferenciáit. A két barokk óriás annak az epikatörténeti folyamatnak a betetőzője, amelynek költőnk megkésve, de annál nagyobb tisztelettel kívánna részese lenni. (Arany vonzalma a barokkhoz paradox módon predesztinációs beállítottságából ered, erősen protestáns, bűnre és bűnhődésre fókuszáló morálfilozófiájából és antropológiai pesszimizmusából.) Közben a 19. századi európai prózaepika — Dickenstől Dosztojevszkijig, Flaubert-től Tolsztojig — éppen bűn és bűnhődés mechanizmusainak lélektani és társadalmi meghatározottságait vizsgálja, végleg búcsút mondva a barokk emberfelfogás (lényegében valláserkölcsi) „funkcionális determinizmusának” s az ebből táplálkozó manierista, majd felvilágosítói „ember-gép” fogalomnak (Szegedy-Maszák Mihály). Arany „lemaradása” azonban nemcsak mentalitás- vagy műfajtörténeti jellegű. Horváth egyszerűen átsiklik afölött, hogy Arany társadalomszemlélete is „kilóg” a 19. századi Európából, s e téren éppúgy megsínyli Petőfi elvesztését, mint az egész magyar nemzet, azaz nemzettudat. Ha Arany „a nemzet klasszikusa”, akkor ez a „nemzeti klasszicizmus” — legalábbis társadalom- és kultúraszemléletében — visszakanyarodás Széchenyi „aranykorához”, azaz a Petőfi előtti időkhöz. Ennek csak részleges magyarázatát nyújthatja Arany Kossuth iránti megvetése, undora a politikai nyüzsgéstől és általában a közszerepléstől, hangsúlyozott hivatás etikába burkolt paraszti munka tisztelete, vallásos rajongással felérő családszeretete, egyszóval patriarchális puritanizmusa. Az aranyi hivatásdiskurzus hermeneutikájának igazi tárgya „az erkölcsközpontú fikció historizálásának miértje” (Borbély Szilárd), s ebből következően Arany a nagy angol, francia, német és orosz realisták évszázadában már eleve csak anakronisztikus jelenség lehet. A nemzet „erkölcsi önvédelmének” klasszikusa valójában ő, s ahogy az agresszíven ironikus Petőfi mondhatta volna: fel- és kihasználható klasszikus. Adynak kell tehát igazat adnunk, és nem Babitsnak, Horváth Jánosnak vagy Szekfű Gyulának. Adyt, mint tudjuk, módfelett bosszantotta Toldi alattvalói alázatossága, „elszánt hűsége”. Az individualitás méltóságának eszménye felől nézve ez igen helyes szempont. Csakhogy a közösségi Ady „a hűség csapdáit” kereste maga is, s ez a magatartás a freudomarxista József Attilánál már egyenesen kétségbeesett, kóros rögeszmévé vált. Horváth János (egyébként József Attila egyik korai méltatója) végül is Petőfi-Arany- Kemény-Gyulai négyesben jelölte meg „nemzeti klasszicizmusunk” mérvadó alkotóit, hozzájuk számítva (éppen Arany vonalán) Madách-ot is. Ebben a gesztusában benne lehetett a Nyugattal szembeni elégedetlensége, sőt ellenérzése éppúgy, mint a Gyulai Pál iránt táplált feltétíen ragaszkodása, szeretete. S ha Horváth ugyan hangsúlyozottan ízlésről, azaz egyfajta irodalomszociológiai jelenségről beszél, nem tagadja, hogy „a nemzeti klasszicizmus” irodalmunk, sőt kultúránk „gondolatfundamentuma” is, azaz (legalábbis részben) eszmetörténeti építmény. Ennek a nagyarányú komplexitásnak (amely szerkezetében és működésében egyaránt grandiózus) „Arany és Kemény a valódi ősforrásai”. Arany csaknem fél évszázadon át — az 1840-es évek elejétől az 1880-as évek elejéig — „a korszellem eleven megtestesítője”. Azt azonban, hogy mennyire ő a primus inter pares 19. 30
