Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
KERESKÉNYI SÁNDOR A nemzet klasszikusa Kereskényi Sándor 1951-ben született Szatmárnémetiben. Irodalomtörténész, a Szatmár Megyei Múzeum munkatársa. Az igazi Arany-recepció minden korábbi méltatás mellett és ellenére, a Világos utáni zavarodottság korában kezdődik. A nemzeti identitásképződésben lendületesen kialakult polgári profil gyorsan halványodik ekkor, olyan gyorsan, hogy 1867 után már csak „felemás polgárosodásra” (Bibó István) futja. Egycsapásra megtörik minden nagynak készülő vagy már egészen nagy pálya: nemcsak megkérdőjeleződnek a biztosnak, üdvözítőnek hitt értékek, hanem hirtelen darabokra omlanak az őket híven hordozni hivatott sorsok is. Petőfi rejtélyes eltűnése, Vörösmarty költészetének szinte teljes elnémulása, a vértanú Battyhány Lajos özvegyének furcsa nyilvános szereplése, Széchenyi István döblingi kezeltetése, Deák Ferenc sokatmondó visszavonulása — csoda-e, ha a kortársak eme jelenségeket immár a nemzet egész életére vonatkozóan értelmezték? A történelmi szereplők (akár deviánsnak is mondható) viselkedésmintái a nemzeti sors allegóriáiként értelmeződtek. Arany János megítélése ezekben az években gyökeresen megváltozik: ekkor válik Petőfi barátjából és harcostársából ügyének folytatójává, s így a „nemzeti költő” utódjává. Csakhogy Petőfi és Arany nemzetfelfogása (levelezésük tanulsága szerint is) jelentősen különbözött. Különbözött már Petőfi életében, illetve irodalompolitikai és poétikai „iránymutatásai” ellenére, noha Arany közismerten csaknem mindent ráhagyott néptribuni hajlamú barátjára. A magyar ó'siség kultuszából azonban nem engedett, s ellentétben Petőfivel (aki főleg jövendő erények szószólója volt), ő maga már ekkor az „ősbűnt” kereste. Ez a profetikus foglalatossága - mégha így inkább a múlt prófétája volt is - 1849 után egyszerre redkívül időszerűvé vált, noha Arany soha nem ereszkedett le a politika pamfletírás Kemény Zsigmondot jellemző, ellentmondásoktól burjánzó szintjére. Annál is inkább, mert nem a közelmúlt, hanem az etnikai közösség majdani sorsát meghatározó „legrégebbi múlt” fátumos homálya érdekelte. (Igaz, a tragikum jegyében alkotó Keménnyel kezdettől fogva lelki rokonságban volt, újra és újra a jelent beárnyékoló múltbéli okokat keresvén.) Ez nem azt jelentette, hogy soha ne lett volna 25
