Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
szoknyablúzban jól látszott, hogy minden tagja külön-külön túl hosszúnak tetszhetnék, ám mégis tökéletessé arányul a test összhangjában. Milyen jó, hogy az összefüggések, az egész föloldja a részletek olykori diszharmóniáját, figyelte a tanácstalanul állingáló alakot az ajtó sötét keretéből, majd azt mondta, hogy odakészítette a teavizet.- A teavizet - mondta a leány. - Az jó, a teavíz... Mit keres ez itt?! - szisszent a kérdés Szilveszterben, s mint a túl könnyű győzelmet arató férfiak általában, ő is valami alattomos csapdát gyanított.- Szó sincs róla... - mondta a leány, s ő megrettent, hogy netalán gondolatolvasó ez az idegen és bájos boszorkány, - szó sincs róla, a tea most jót tesz. Mit lehet kezdeni egy ilyen furcsa, idegen lénnyel az esti harangszó után, teljesen egyedül, teljesen kettesben egy meglehetősen rendetlen legénylakásban, gondolta, mert rendhagyónak érezte az esetet. Ez vagy nagyon rafinált, vagy hiányzik egy kereke.- Ki van itt? Van itt még valaki? - kérdezte a leány a konyha felé fülelve. - Hallok valamit.- Mit? - kérdezte Szilveszter.- Mintha valami puhán sétálna.- O, csak a jaguárjaim - legyintett, mintha semmiségről lenne szó.- Csak a jaguárjaim... Hol vannak? A ragadozók ott sunyítottak valahol, nem mutatkoztak, mindössze a puha csönd jelezte jelenlétüket mindenütt és bárhol.- Mindenütt és bárhol.- Nagyon hidegek azok a jaguárok? - kérdezte a leány.- Miért? - kapta fel csodálkozva a fejét Szilveszter. - Miért? A jaguárok nem hidegek, csak nagyon lilák.- Csak azért, mert fázom - mondta a leány, s mintha kijelentését bizonygatná, tetőtől talpig összeborzongott. Olyan természetesen beszélt a vadakról, akár a téli hidegről, bármiről. Szilveszter elhatározta, hogy kifaggatja. Sietve leültette az ágy sarkába, aztán begyújtott a nagy csempekályhába, mely percek múlva már ontotta a meleget. Ismét kifordult a konyhába, ahol időközben jócskán elfőtt a teavíz, nyakon öntötte a füvet, szokása szerint méregerősre főzte, két csészébe mérte, majd a leány elé helyezve az italt, belétöltött a maradék pálinkából, mielőtt vendége még tiltakozhatott volna.- Még fázol? - kérdezte a második korty után.- Már nem - felelt a leány, s bizonyításként engedett merev testtartásából, eddig szorosan összezárt térde is szétlazult, de egyáltalán nem kihívóan, csak éppen a kényelem biztonságában oldódón.- Hallasz még valamit? - puhatolózott Szilveszter. A leány fülelt egy ideig.- Nem. Semmit. Elmentek?- Akkor el - bólintott.- Jó, hogy elmentek - mondta a vendég. - Nem szeretem a láthatatlan jaguárokat. Olyan hidegek és idegenek. Jó, hogy elmentek - ismételte meg, s itdéte alatt először mosolyodott el, kivillantva tökéletes fogsorát, melyből egy leheletnyire kiállt a bal felső szemfog. Szilveszter megint úgy érezte, látta már valahol ezt a fogsort, ezt az arcot, ezt 20
