Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Társművészetek

szén ezzel rögzíti képi ötletei kiindulópontjait, és ennek segítségével menti át a csak általa észlelt pillanat egyediségét.

Alkotásai kapcsán beszélhetnénk szép-mentességről, a szürkék és fekete-fehérek dominanciájáról, idézhetjük Rosa Martínezt, emlegethetjük a semmi kitalálását, a térformákat, installációkat vagy a pop-art eszköztárának harmadik évezredi reneszánszát, hivatkozhatnánk a műelemzések korlátozottan nyilvános adatbázisára is, de minek? Semmiképpen nem lehet célunk, hogy a valójában végtelenül egyszerű, kézenfekvő, hiteles üzenetsort agyonbonyolítva elbizonytalanítsuk, kirekesszük az érdeklődőket az alkotással folytatott párbeszédből.

A tévhittel ellentétben a gyakorló képzőművész nem egy túlabsztrahált, légiesített világban lebeg, hanem tejet vásárol, buszmegállókban ácsorog, csomagot cipel az állomásra, lomtalanít szekrényben, padláson, lelkesedik és csalódik, megdöbben, felfedez, örül és bosszankodik. így, ilyen élmények hatására születtek Moldvay Katalin Állapot, Függőség, Önarckép, Fekete-fehér, Ellentétek, Félrevezető, Nulla és semmi, Zászló, Egyébként címet viselő munkái, amelyekből egy válogatást nyújtunk át ebben a kiadványban.

De egyszerű lenne, ha valaki néhány szóval el tudná nekünk mondani, hogy a címekből kiindulva, külön-külön mit üzennek ezek az alkotások. Maga a művész is elmesélhetné, azért nem teszi, mert az általa közvetített érzéseket, gondolatokat nem lehet szavakban megfogalmazni. Mit mondhatna az Örökség merev, geometrikus, stabil tárgyairól, amelyekre krisztustövisre emlékeztető kusza vonalvezetésű korona feszül. A Függőség tiszta, mértani alapját kígyószerű, túlbonyolított forma fonja, fogja át, amelynek öleléséből még a menekülés gondolata is képtelen álmodozásnak tűnik. Ki vagy mi terelte útvesztőbe az Eltérítés 2. madarát? A választ ezúttal is a tág képzettársításokat indukáló lehetőségek alapján a nézőnek kell megfogalmaznia.

Megítélésem szerint munkáinak jelenlétét itt nemcsak minőségük, az alkotó közöttünk töltött évei indokolják, hiszen ezek esetleges, gyakran átmeneti, éltünk során többször változó kiindulópontok, helyszínek. Moldvay Katalin már elég rég a németországi Baden-Badenben él, de őszinte, hiteles művészként ízig-vérig, érzéseiben, zsigereiben hű maradt első, meghatározó élményeihez, a kiindulóponthoz, Szatmárnémetihez. Elkerülve még a nosztalgiázás, a konkrét utalások látszatát is, mindezt áttételesen, ösztönösen, mégis felismerhető, azonosítható módon teszi.

Az nem kérdés, hogy születhetnek-e értékes, érvényes, korszerű alkotások egy alföldi kisváros élményanyagából. Megítélésem szerint erre eklatáns példa Moldvay Katalin művészete is, aki már kialakult, szatmári alkotói világát vitte Baden-Badenbe, és évtizedek óta a nyugatnak ezt kívánja értékként felmutatni.

Párbeszédet kezdeményez, és mindazoknak, akik hajlandóak figyelni rá, akik képesek vizuális üzeneteinek nagy összefüggéseit is felismerni, maradandó élmény nyújt.

97