Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
és emblematikus előadása Parászka EzÁzr-rendezése, amely még a rendszerváltás előtt született, és amellyel óriási szakmai elismerést szereztek maguknak a rendszerváltás után is. Egy ideig a legjobb romániai magyar társulatok között tartották számon a szatmári műhelyt, és nem alaptalanul. Nagyon jó elődások születtek, elmélyült műhelymunkában. Érdemes elolvasni erről Kulcsár Edit saját visszaemlékezéseken is alapuló tanulmányát, amely kiváló összegzése a korszaknak. Annyi bizonyos, hogy szakmailag felívelő periódus következik, noha erős megrázkódtatások is érik a társulatot. A hatályos törvények értelmében a vezetőség kénytelen kényszernyugdíjaztatni a teljes alapító generációt. És itt nem aggastyánokról beszélünk, hanem ötvenes-hatvanas éveiket taposó, erejük teljében levő, ráadásul kiváló színészekről. Ha csak arra gondolunk, milyen kiválóan használható színész a mai napig a hetvenes éveit taposó Tóth-Páll Miklós, vagy épp Czintos József, aki idén Csíkszeredában is játszott, de forgatni szokott Budapesten is, vagy ha Méhes Katira, Kovács Évára gondolunk, akik szintén megbecsült és aktív tagjai a társulatnak (Méhes Kati az elmúlt évadban társulati- és közönségdíjat is kapott), szinte felfoghatadanul szörnyű dolognak tűnik ezeknek az embereknek a leparancsolása a színpadról. Ma az ő akkori korosztályukhoz tartozó színészek örökös tagok, akiket szívesen látunk a társulati gyűléseken, akik szerepeket vállalnak az előadásainkban, és akik példát tudnak mutatni a fiatal színészeknek is. Belegondolni is szörnyű, hogy éppen az alapítók generációja az, amelyiknek nem járt ki ugyanez az elbánás. Sokukat levélben nyugdíjazták, egy fél élet munkája után. Ebben a kérdésben én egyébként nagyon elfogult vagyok, mert többüket ismertem és szerettem. Nádai Pista bácsit, Anikó nénit, Vándor Andrást például. Annyi biztos, hogy megérdemeltek volna egy társulati gyűlést, ahol a munkájukat megköszönve, akár egy csokor virággal köszöntve őket, sőt, esedeg már akkor örökös taggá avatva intenek búcsút nekik. A Szatmáron sokak körében talán nem túl népszerű elődömnek, Keresztes Attilának egyik nehezen vitatható és elévülheteden érdeme, hogy egyszercsak eszébe jutottak ezek az emberek, holott ő maga alig ismerhette őket, nem lévén évtizedes személyes kötődései Szatmárhoz és a társulathoz. Szörnyű dolog, hogy sokan ezt a pillanatot már nem érhették meg. Elszorul a torkom, ha rájuk gondolok... Miijen mennyiségi és minőségi következményei lettek ennek a nyugdíjazási hullámnak? Mennyire változott meg a társulat művészeti profilja ? Önmagában ez jelenthette volna a fiatalítás esélyét is, de sajnos időben egybeesett a rendszerváltást követő nagy művész-elvándorlással, ráadásul a numerus clausus következtében pár fős évfolyamok végeztek. Súlyos munkaerőhiány lépett fel a társulatban, nem voltak színészek. Egy adott pillanatban nyolc fős volt a társulat. Nagyon nehéz helyzet alakult ki, amelyre azonban jól reagált a művészeti vezetés. Parászka felvételit hirdetett a segédszínészi állásokra, és nem is akármilyen színészekkel sikerült kiegészítenie a társulatot: Bogdán Zsolt, Csutak Réka, B. Fülöp Erzsébet — három kiváló színész, akik itt léptek először a világot jelentő deszkákra. Ekkor csatlakozott Zákány Mihály is a csapathoz, aki azóta is hűséges tagja a társulatnak. Parászkának sikerült megfognia egy kétszemélyes végzős színészosztályt is, Rappert Gábor és István István személyében (ez volt a numerus clausus számbeli mélypontja), aztán Lőrincz Ágnest is ide szerződtette. Végülis sikerült nagyon jó művészekkel kiegészítenie megfogyatkozott társulatát, amellyel kiemelkedő jelentőségű előadásokat tudott létrehozni. Később idehozta Sebestyén Abát, Nagy Dorottyát, azután 82
