Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
álló ismerője népe külső és belső életének.”"’ „Emberek barátja vagyok” — nyilallik belénk a jól ismert Dsida-vers, Reményiktől pedig a köteteimmé előlépő Hornon virág. „Nézzük és egybeölelünk vele/ Távol hegyet, szelet, napot, Dunát,/ Nézzük, és e látástól elfelejtjük/ Életünket, a tört romkoronát./ Lehet rom, és lehet reménytelen:/ Virág nő rajta mégis: friss virág!” 5. Pásgtortűg;szerkesztőként Dsida valóban a „tiszta európai szellem” erdélyi otthonteremtőjének bizonyult. Már az sem volt mindegy, hogy kiktől kért — kapott vagy nem kapott — kéziratot, fotót, grafikát, reprodukciót. Aztán nem csupán a lapközlemények, illetve a folyóirat munkatársaival folytatott levelezések lehetnek irányadóak. A háttérvizsgálatokhoz nélkülözhetetlenek a műfajismereti tankönyvekben járulékos műfajként számon tartott szerkesztői üzenetek is. Célszerűnek látszott, hogy vizsgálódásainkat ezekkel kezdjük. A feltárt anyag alapján négy kategóriát különböztethetünk meg. a) Ideológiai-politikai programok és művészeti szempontok „A Pásgtortű^ nem pártirodalmi közlöny — olvasható az 1931-es évfolyamban —, nincs sem jobb-, sem baloldali »orientációja«. Egyetlen célja az erdélyi magyarság szolgálata, a legjobbakkal, amit szellemi téren nyújthat.” Egy másik lapszámban pedig ez kelti fel a figyelmünket: „Beküldött novelláiban több a propaganda, mint a művészet. Ha nem is állunk a l’art pour Tart elvének alapján, s nem is zárkózunk el teljesen attól, hogy a hasábjainkon megjelenő szépirodalmi alkotások bizonyos eszmék szolgálatában álljanak, arra a leggondosabban igyekszünk ügyelni, hogy az ilyen írások is bizonyos művészi színvonalat érjenek el. Az ön munkájában propagált eszmék azonban annyira távol állnak gondolkodásunktól, hogy még a legművészibb feltálalásban sem szeretnők azokat olvasóink asztalára tenni.” Az idézett sorok egybecsengenek azzal, amit a kisebbségi közéletet diagnosztizáló költő a lap Üyenem rovatában tételesen is kifejt: „Kis erdélyi életünkben régóta szembetűnő az izgágák egyre rikítóbb burjánzása, akik fennen hirdetik, hogy csak akkor irodalom az irodalom, ha programot ad, politikai és gazdasági programot, ha a mindennapi életbe nyúlva valamilyen tábor pártján veri a vasat, valamely igazság érdekében agitál. S ez a tábor, ez az igazság kizáróan az ő táboruk és az ő igazságuk: azon kívül nem képzelhető el sem fű, sem fa, sem ég, sem föld, sem élet, sem irodalom. Az övék az egyedül üdvözítő vallás, és kívüle senki sem nyerheti el a halhatatlanság koronáját. Minden kívülálló — ha író, kétszeresen - maradi, »polgári«, tehetségtelen, áruló, korcs és ostoba.’” b) Irodalmi-művészeti tehetséggondozás Dsidára vallanak az ilyen „diszkrét” szerkesztőségi válaszok is: „költői tehetsége ez idő szerint még csak lappang”. Hogy a mindenkori dilettánsok „agresszivitásának”, „arroganciájának” a leszerelésében mekkora gyakorlatra tett szert, arra briliáns példa lehet a következő - tapintatos, ám de telibe találó - üzenet: „Újabb verseivel sincs szerencséje. Nagyon szeretnők elmagyarázni Önnek, hogy az »alkotás« nem okvetlen kelléke az életnek. Az a lelkesedés, amellyel Ön Baudelaire költészetéről ír, azt bizonyítja, hogy nagy tehetsége van a műélvezetre, s az már intelligenciáról tesz tanúbizonyságot. Higgye el, hogy csak igazán nagy és kivételes tehetségeknek volna szabad tollat fogniuk: igazi műélvezőkre, akik sokat olvasnak, mély esztétikai érzékkel válogatják meg olvasnivalóikat, és gyönyörködnek bennük, sokkal nagyobb szükség van, mint tehetségtelen próbálkozásokra. Az Ön írása pedig nem vall írástehetségre.”^ 41
