Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Szépirodalom
gyengült emberek alakja idéződik bennem, szenvedésük mértéke ebből a távolságból is hiteles módon rajzolódik ki. Pusztulás következményeire utal minden részlet, az elveszített paradicsomra emlékezem, ahogy öntudadanul birtokoltuk egykor. A felismert veszteség döbbent szerencsénk mértékére, a hiány okozta űr, egy elkövetkező időszak eseményei, amikor halvány emlékeim vannak csupán a boldogság időszakáról... A katedrális előtti lépcsősoron állok, ártadan áldozatok panaszait idézve szeretném megfejteni a talányt. A betegek rokonai azt rebesgedk, hogy távoli vidékekről szabadították városunkra a csapást, ellenségeink szándékosan fertőztek meg bennünket a halálos kórral. A lakosság többsége, a harctérről hazatérő katonákat hibáztatja a járvány miatt. Talán ez az igazság, mert kimerült, láztól remegő emberi roncsok térnek vissza a vesztes háborúból. A sereg maradéka sántikálva, bekötözött karral, bebugyolált fejjel közeledik a poros úton. Sok sebesültet szekereken, öszvérek által vontatott, nyikorgó kordékon hoznak, az üszkösödő, gennyes sebekből orrfacsaró bűz árad. Lovaik sörényébe kapaszkodva érkeznek a szakadozott egyenruhájú dsztek, ahhoz is gyengének bizonyulnak, hogy hoszszabb ideig a nyeregben maradjanak. A kaszárnyába érve, kimerültségtől remegve zuhannak az udvar poros földjére. A láz és a hideglelés viszonylag hamar elmúlik, de az Ízületekben érzett heves fájdalom továbbra is megmarad, és a napok múlásával egyre elviselhetetlenebbé válik. Vizenyős duzzanatok torzítják a beteg térdének és könyökének hajlatait. A gennyes kelések idővel kifakadnak, sötét foltok jelennek meg a lazán hagyott kötéseken. Az ispotályban, minden beteg arról panaszkodik, hogy iszonyúan fáj a feje, émelyeg a gyomra, és égnek a csontjai. Az ápolók kénes borogatással és gyógynövények főzeteivel igyekeznek enyhíteni a szenvedés mértékét. Kevés sikerrel, a sarkokban várakozó hozzátartozók fokozatosan bizonyosodnak meg a felcserek tehetetlenségéről. Egyértelművé válik, hogy az orvosok alkalmatlanok a kóros járvány terjedésének megállítására, a hagyományos gyógymódok semmit nem érnek. A kuruzslók keserű kotyvalékai se jobbak, pillanatnyi megkönnyebbülést hoznak csupán, átmeneü gyógyulást követően váratlanul jön a meglepetésszerű romlás. A sötétség fejedelme, kardjának suhintásával jelöli meg a bűnös várost. A lakosság számára úgy tűnik, a ragályos kór egy felsőbb rendű akarat megnyilvánulása, egyfajta istenítélet, amelynek okát fölösleges kutatni, megértése meghaladja az egyszerű ember értelmét. Foglalkozni se érdemes a részletekkel, senki nem talál ésszerű magyarázatot rájuk. Egy ködös hajnalon az idő is megáll az ódon falak között, a katedrális toronyórái ugyanazt az időpontot mutatják. A harangozó feleslegesen húzza fel a szerkezet rugóit, a fogaskerekek hangosan kattognak, de nem akarnak megmozdulni. Az állandóan ismédődő pillanatban mintha egyetlen szomorú esemény teljesedne ki. Az élet makacs módon falja fel önmagát, szórja szét értékeit, emészti el teremtményeit. A megfélemlített emberek kétségbeesetten szeretnének kitörni a bűvös keretek közül, de tehetnek bármit, képtelenek elkerülni a szomorú folytatást. Mintha a sors körkörös vonalai tartanák fogva őket. A halál nem válogat, a veszteség egyformán érint szegényt és gazdagot. Fekete szalagok csüngenek az emeletes paloták kapuinak kopogtatóin és a földszintes házak düledező kerítésén. Siratóének dallamai egyszerre szűrődnek ki a téglából rakott házak és a földbe vájt kunyhók ablakán. Előző nap még köztiszteletnek örvendő polgárok és mesteremberek felpuffadt testű fertőző betegekként dőlnek ágyba, hogy soha többé ne keljenek fel. A ra15
