Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Események, évfordulók

Kalotaszegig, Gyergyószárhegyig... és még annyi más tájára a magyar nyelvterületnek.

A legnagyobb boldogság azonban az, ha az ember adni, segíteni tud; hitet, reményt ébreszthet embertársa lelkében. Képekkel, szoborállítással, értékeink tudatosításával, vagy csak baráti, meleg szóval, öleléssel — részeként és részeseként a kisebb-nagyobb magyar közösségeknek, határon innen és határon túl, s azokon felül, a legközvedenebb úton: lélektől lélekig. Aki pedig ezt megteheti, s ezt teszi, annak ne kérdezzék a korát, ne firtassák évei számát!”

Megható, csodálatos vallomás. Ne csodálkozzunk! Károli Gáspár nyelvén nevelkedett. Tasnádtól alig pár kilométerre található Sződemeter és Érmindszent — szellemi térképünk két ragyogó csillaga — Kölcsey Ferenc és Ady Endre szülőhelye. Petkes József nem csupán iskolai tananyagként, hanem kiapadhatadan lelki táplálékként olvasta verseiket, kinek a világutazó tudós Bíró Lajos, a kabarészerző Nóti Károly, a színházi endező Harag György nemcsak „falubelije” volt, hanem spirituális vezérfonal, a szolgálat, a küldetés világítótornya, az önmaga iránti igényesség példaképe.

Tasnád az alföld és a Szilágyság peremén fekszik. A magaslatra épült város kálvinista templomának tornyából messzire látni. Egyfelől a hepehupás vén Szilágy dombjai, alig kőhajtásnyira az ősi zilahi Wesselényi Kollégium, átellenben a síkság, Nagykároly közel három évszázados piarista kollégiumával. Micsoda szellemi égtájak?! Ha Petkes József nyolcvanöt esztendejének kulcsszavait keresnénk, legelébb is a hűség szavát kellene kőbe vésnünk. Hisz onnan indult s minduntalan oda tér vissza — kanyargó országutakon és a szellem légies ösvényein. Nem úri nosztalgiából, hanem belső, lélekből fakadó parancsra! Nem véledenül idézi oly sokszor Ady Endre Hazamegyek a falumba című költeményét, mintegy a maga sorsát is meglátva benne:

„Vagyok tékozló és eretnek,

De ott engem szánnak, szeretnek.

Engem az én falum vár.”

Aki valaha is elkísérte őt a szülővárosba, maga is megtapasztalhatta azt a szereteted ragaszkodást, amellyel a város távolba szakadt művészfiát megszólítják, fogadják. A távolság csak fizikai, földrajzi értelemben igaz. Petkes József lélekben sosem szakadt el a várostól. Ha rá s lakóira emlékezik, hangja bársonyossá válik, elérzékenyül.

Tasnádon született 1928. február 4-én. „Tasnád, az Érmellék és a Szilágyság határán, akkor még igencsak kisváros volt, annak minden családias vonásával, a maga természetességével, a földművelő, kézműves élet tartozékával, amelyet már kisgyerek koromban megismerhettem.” Szülei: Petkes Gáspár és Kincses Ágnes. Édesapja a belső szilágysági Désházáról került a városba. Már ez is kitörési kísérlet volt egy emberibb élet irányába. „Ebből, a világtól eldugott, gazdag néphagyományokat őrző rokoni, illetve faluközösségtől olyan útravalót kaptam, amit, még ha akarnék is, akkor sem tudok elfelejteni. Természetes hát, hogy festőként is a falu jelenti számomra az egyik legfontosabb élményforrást.” Bár a család pár évig az iparosodó Brassóba költözött, onnan pár év múlva újra visszatértek Tasnádra. A világ külső hatásait magába fogadó gyermek eszmélését a természetközelség modellálta, s lakóinak nehéz küzdelme az élettel. Erre rakódott, épült rá az iskola. Petkes József csírázó tehetségét a helybeli polgári iskola rajztanára, a budapesti iparmű124