Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Történelem
1704. december közepén, a város újjáépítéséhez készülődve, a lakosok a vár mellett épségben megmaradt, négykerekű kincstári vízimalom átengedését kérték a fejedelemtől, hogy azt (nyilván az épület faanyagát) az elpusztult templom, iskola és harangláb építésére fordíthassák. Rákóczi azt válaszolta, hogy ha azelőtt a városé volt a malom, a város sérelmére volna, ha most átadnák az egyháznak. Ugyancsak 1704 decemberében, midőn a kapitulációs feltételek még tárgyalás alatt voltak, de annak előzetes pontjai már ismertté váltak, a lakosok számára is kedvező feltételek kiharcolásába kezdtek. Kérelmükben emlékeztették a fejedelmet, hogy korábbi folyamodványuk némely pontjának rendezését a kapituláció utánra halasztotta. Miután elérkezett végre a várva várt idő, megismédik kívánságaikat. Mindenekelőtt azt kérik, hogy a várbeliek által elvett javaikat a kapituláció során ingyen kapják vissza. Ne csak a város, az iskola és az egyház javai, hanem a magánemberek vagyona is váltságdíj nélkül kerüljön vissza jogos tulajdonosához, mert azokat a császáriak „nem fegyverrel nyerték, hanem csak nagy könnyen jutottanak hozzá”. Rákóczi a kapitulációt Forgách Simonra bízta, s válaszában hozzá utasította a szatmáriakat is. A folyamodvány 2. pontjában a szatmáriak a korábbi parancsnok, „Gügvel” császári alezredes és a német postamester telkeit, valamint az egyéb kincstári telkeket kérték a város számára. A fejedelem azt válaszolta, hogy „Gugvel” telkét már eladományozta, a postamester telkét pedig csak arra az esetre ígérte meg, ha a kivonuló németekkel együtt ő is a távozás mellett fog dönteni. A 3. pontban a város királyi privilégiummal bírt (II. Andrástól eredeztetett) szabad kocsmatartásának visszanyerését kérték, mivel attól a császári kormányzat megfosztotta őket, s a kincstár is kocsmát tartott fenn. Rákóczi ezt a kérdést a kapituláció utánra halasztotta. A 4. pontban a kuruc hadak által elpusztított malmokért cserében az épségben maradt kincstári malmokat, valamint a város két falujának, Madarásznak és Oroszfalunak a visszaadását (utóbbiban magánszemélyek részbirtokának átadását is) kérték. A fejedelem úgy vélte, hogy a kincstári malmokra később is a katonaságnak lesz szüksége, de ha másik malmot tudnak mutatni, azt megkaphatják. Birtokigényeik érvényesítésére pedig a törvényes utat javasolta. Az 5. pont a Németiben lakó görögökről és rácokról szólt. Mivel ottani megtelepedésük Szatmár városának is nagy kárára volt, ezért a két kereskedő nép kitiltását szerették volna elérni. Rákóczi ezt a kényes ügyet is a kapituláció utánra halasztotta. (Tudjuk: végül saját birtokára, Tokajba telepítette őket.) A 6. pont szerint a szatmári németek sok polgárnak adtak kölcsönt magas kamatra, s most a kapitulációs tervezet alapján a császáriak ezt be szeretnék hajtani. Csakhogy korábban a város bírája tiltakozott a törvénytelen uzsorakamatra adott kölcsönök ellen, s nyomatékosan kérte, hogy csak úgy adjanak magánosoknak kölcsönt, hogy később a város annak megadásáért nem felel. Mostani romlott állapotukban, amikor a polgárság nagy része szétszéledt, ezekért a kölcsönökért nem állhatnak jót. Rákóczi megértőén fogadta a kérést, úgy vélte, hogy a kapitulációba efféle adósságot nem foglalhatnak bele, s ebben Forgách is a város segítségére lesz. A kérvény 7. pontja a katonának állt szatmári lakosokkal foglalkozik. Amennyire a nehézkes fogalmazású szövegből kivehetjük, a város elfoglalása és felégetése után a szőlőhegyen megtelepedett polgárok közül sokan csak a vár megvételéig álltak be a kuruc had104
