Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Történelem
vekben újrakezdődő és alacsonyabb sorszámozású folyamodványokat iktattak, s olykor párhuzamosan vezetett példányokat is azonosíthatunk. Keltezésük az iktatókönyvbe alkalomszerűen, hevenyészve bejegyzett dátumok alapján csak hozzávetőlegesen állapítható meg. Az eredetiben is fellelhető kérvények dátuma azonban az iktatott kivonatok tekintetében is megkönnyíti a keltezést, hiszen a pontosan ismert dátumok és a sorszámok rendje közelebbi behatárolást tesz lehetővé. Az alábbiakban az 1703—1705. évi iktatókönyvekből gyűjtöttük ki a Szatmárra és Németire vonatkozó kivonatokat, amelyek elsősorban nem a katonai eseményekről, nem az ostromzár történetéről tájékoztatnak, hanem a polgári lakosok és a két városból fegyvert fogott katonák egyéni sorsába engednek némi bepillantást. * Lássuk először a magánszemélyek kérvényeit: Csáki Szabó István szatmári lakos 1704. január közepén benyújtott folyamodványában egyik polgártársára tett panaszt a fejedelemnél. Egy öreg lakatosmesterrel közösen rejtették el javaikat még a város megvétele (tehát 1703. szeptember 28.) előtt, s megfogadták, hogy egymás nélkül nem nyúlnak értékeikhez. Ebben a város felgyújtása után is megállapodtak, ám amikor Csáki a fedél nélkül maradt városi néphez csatlakozva a szőlőhegyre távozott, a lakatos a kuruc katonák segítségével felnyitotta a rejteket. Az öreg saját értékeit magához vette, a folyamodóét pedig a katonáknak adta. Csáki a fejdelem engedélyét kérte, hogy törvényes úton vehessen elégtételt a lakatosmesteren. Rákóczi a szatmári ostromzár hadbíráira bízta az ügy elintézését. Mint említettük, a vár császári őrsége két ízben is áttörte a kuruc ostromzárat. A második alkalommal, 1704 júniusában Nagykárolyig hatoltak, s az akkor már Rákóczi hűségére tért szatmári főispán, Károlyi Sándor várkastélyát is kirabolták. Részben kárpótlásként adományozta a fejedelem azután Károlyinak a szatmári kincstári javakat. Károlyi Sándor 1704. december elején, amikor Szatmár várának kapitulációs tárgyalásai már a végéhez közeledtek, kérelemmel fordult a fejedelemhez. Azt kívánta, hogy a már neki adományozott kincstári jószág adománylevelébe foglalják bele a Szatmár városában található majort és szabad kocsmát is. Emellett a császáriak által Nagykárolyból elvitt tüzérségi eszközök viszszaadását is kérte. (A fejedelem határozatát, sajnos, nem jegyezték be az iktatókönyvbe.) Ekkoriban fordult a fejedelemhez a németi bíró, Losonczi János is. Nem a város ügyeit, hanem személyes kéréseit terjesztette elő, s ebből a kérvényből tudjuk meg, hogy szorosabb szálak fűzték Rákóczihoz, korábban ugyanis konvenciós szolgája volt a munkácsi kastélyban. Most egy 1702. évi kölcsönügylet rendezését kérte: Rákóczi Váriban lakó vámszedőjének, Szabó Mihálynak hitelezett akkor száz magyar forintot, s ezt most nem hajlandó visszafizetni. Rákóczi a vármegyéhez irányította a kérelmezőt. Losonczi a sajátja mellett Csömör Mária kérését is előterjesztette: az asszony ugyancsak Váriban lévő pénzét (a Losoncziéhoz hasonló adósságügy lehetett) a kuruc kincstár elkobozta, s annak visszaadásáért esedeztek. Rákóczi az ügy elintézését jószágigazgatójára bízta. A németi bíróval közel egyidejűleg folyamodott Rákóczihoz a város jegyzőjének felesége is. Hadas Sámuelné Egri Anna gyermekeivel együtt, mindenüket hátrahagyva jött ki a németek által elhamvasztott városból. A fejedelem segítségét kérte, hogy adassa ki a Szatmár vármegyei tisztekkel édesapja, Egri Imre javaiból az őt megillető részt. Rákóczi az 102
