Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Történelem
gondoljunk csupán a Balkfi-birtokok imént tárgyalt átadására. Minekutána az 1474. esztendő igencsak mozgalmas volt, az eseménytörténet szerencsénkre segítő kezet nyújt Bertalan szerepének megismerésében. Ebben az évben, a készülő cseh-lengyel támadást elhárítandó, Mátyás július elején elhagyta Budát és hadaival Sziléziába sietett. Aggodalma nem volt alaptalan, ősztől egyesült koalíciós hadak vették ostrom alá a sziléziai Boroszló falai közé zárt királyt és seregét, s a hadműveletek 1475 elejéig eltartottak. Nos, ezekben a hetekben Boroszlóban kelt az a királyi oklevél, amely Bertalan sorsát illetően értékes adatokat szolgáltat. Ebben Mátyás hűtlenségbe esett nemesek birtokát adományozza a coborszentmihályi Cobor családnak, ám ami ennél is érdekesebb, a kancelláriai jegyzet szerint az ügyben Drágfi Bertalan járt el. Eszerint Bertalan követte a királyt a sziléziai hadjáratba és vele volt a boroszlói ostrom idején is. így nehéz azt hinnünk, hogy Bertalan pohárnokmesterségről történt leváltása mögött kegyvesztés állt volna. Inkább arról lehet szó, hogy a király remek katonáját nem kívánta nélkülözni a kimondottan kockázatosnak ígérkező sziléziai hadjárata során. A megoldás egyáltalán nem idegen Mátyástól: 1479-ben vingárti Geréb Pétert azért váltotta le a vajdaságról, hogy a kiváló katona részt vegyen a Bécs elleni hadjáratokban és a város körülzárásában, majd ostromában. 1485-ben, amikor a király hadai látványos külsőségek között bevonultak a városba, Mátyás előtt Geréb Péter haladt válogatott udvari lovasok élén. Természetesen a hűség Bertalan esetében is elnyerte jutalmát: 1475 májusában engedélyt kapott, hogy Kővár-vidéki birtokain bányát nyithasson. 1476-tól azután, negyed századon át 1501-es haláláig, ő viselte Közép-Szolnok és Kraszna megyék ispáni tisztét is. A birtokadományok sem maradoztak el, sőt. A királyi kegy különösen szép példáját ismerjük 1476-ból, amikor Bertalan az utódok nélkül kihalt Marótiak javai közül kapta meg a Körös megyei Vasmegyericse kastélyát (castellum) és uradalmát. Mindezek azonban eltörpülnek Mátyás király és Drágfi Bertalan személyes jó kapcsolata mellett. A magyar középkor forrásviszonyai között egészen ritkának számít az olyan eset, amikor egy-egy arisztokrata és a király kapcsolatát nem csupán a birtokáramlások és kiáramlások szemüvegén keresztül vizsgálhatjuk. Drágfi Bertalannal kapcsolatosan szerencsénkre erre is módunk adódik. 1476 végén került sor Aragóniái Beatrix nápolyi királylány székesfehérvári koronázására, majd néhány nappal később Budán az esküvőre Mátyással. Az ünnepségek természetesen napokig eltartottak, s ezek közül a különféle viadalok sem hiányoztak. Az efféle rendezvények csúcsa az uralkodó vagy valamely országos főméltóság aktív részvétele volt. Nos, 1477 Vízkeresztjén (január 6-án) maga Mátyás is sorompóba lépett, s egy követjelentésből tudjuk, hogy ellenfele nem más volt, mint egyik legfontosabb bizalmasa: Drágfi Bertalan. Sajnos a viadal kimenetelét nem ismerjük... Ha Bertalan esetében katonai tehetségről, az általa megtestesített előkelők esetében pedig egyre gyakrabban katonabárókról beszélünk, aligha maradhat el e tevékenységének akár csak érintőleges bemutatása. Különösen, mert 1479-ben a Magyar Királyságot a Mátyás-kor legnagyobb török támadása érte, s épp ekkora tehetjük a király és bárója közötti viszony időleges megromlását is. A Drágfiak és a Bánfiak között ugyanis Sólyomkő miatt régóta ellentét volt. A felek kölcsönös hatalmaskodásai szinte háborús hangulatot gerjesztettek a régióban, a két ellenséges család emberei komoly károkat okoztak a környék birtokain. Mátyás ekkor határozott ügy, hogy hű embere édesapjának, Miklósnak sólyomkői 83
