Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
hozzájuk hasonló mikro filológiai adatokkal, tényekkel állítja helyre Kerényi Ferenc az életrajz és a költészet mitizálódott, sokszor giccsesített momentumait. Végig megmarad a kötet erényének a filológiai aprólékosság, a tényékhez való következetes ragaszkodás, a tisztázás, a reális történések, motívumok felderítése, közlése és értelmezése. Rendszerező, saját szempontot érvényesítő filológiai-kritikai magatartás ez. Monográfiaírói ars poeticája így foglalható össze: a Petőfi-életművet az életpálya és a költészet kölcsönösségében kell szemlélni, ehhez mindkettő egyidejű vizsgálatára van szükség. A valóságtények, az életrajzi momentumok azonos folyamat részei, ebből kiindulva a költői versek sem önmagukban vizsgálandók, hanem az életműbe helyezve, a költői világ és létszemlélet folyamatában, így villanhat fel a részben az egész. Kerényinek ezt a meggyőződését erősíti Horváth János, aki monográfiájában így értelmezi a költői verseket: „...együtt volt mindaz a lélektani elem, mely a Petőfi-féle hangulatot egyébként is felidézheti: az elmerengtető őszi tájszemlélet, a lelki élvezet bágyasztó boldogsága, s a küzdelmekben elfáradt ember emlékező pihenése.” Herényiben a tények és a vélemények sokaságában magabiztosan tájékozódó irodalomtörténészre/filológusra ismerhetünk. Habitusából eredő határozottsággal elsőként mondja ki, hogy a szerelmi tematika csak egy (jóllehet legfontosabb) a koltói versekben, ennél változatosabb a verstematika. Módszertani megfontolásból szétválasztja a közéleti, a bölcseleti verseket a szerelmiektől. Korábban együtt tárgyalták őket, összemosva a műfajváltozatokat. Korszerűnek, egyben szükségszerűnek tarthatjuk Kerényinek ezt az eljárását, hiszen ezek a költemények nem megszakítják, hanem továbbviszik az életművet: „Másrészt megfogalmazódtak már azok a várható kérdések, problémák is, amelyek az új élethelyzetből fakadtak és amelyek a mézesheteken túlra mutatnak.” Kerényi „feltűnőnek” tartja, hogy a Költőn írott huszonkét költeményből Petőfi mindössze ötöt ad közre folyóiratokban 1847/48-ban (1847-ben: Fölösleges aggodalom, Beszél a fákkal a bús őssj s%él\ 1848-ban: Amióta én meghá^asodtam..., A hold elégiája, A koldus sírja). Mindez a problémában és boldog nemzeti költő korábban kialakult képét erősítette, eltűntetve szem elől az igazán izgalmas és érdekes koltói verseket, amelyek egyrészt intimitással szolgáltak volna az olvasó számára, másrészt komoly témafelvetésükkel elkomorodó hangneműek. Bizonyára mindez ellentétes lett volna a nászúihoz kötődő kortárs konvencionális polgári képzetekkel. Kerényi Ferenc olvasata nyomán fogalmazódik meg először, hogy Petőfi koltói lírája erősen erotikus töltetésű. A Mé^eshetek c. vers még szerepel Petőfi versgyűjtő füzetében, vagyis kötetbe szánta, ám Júlia utólag kivágta a lapot (kb. férje halála után), valószínűleg kompromittálónak vélte erotikussága miatt. Liberalizmusa ellenére Petőfiné ragaszkodott a 19. századi puritán szerelemfelfogáshoz, és annak központi fogalmaihoz: a szerelemhez és az erényhez. Különös érvénnyel bírt ez a nők esetében. Ehhez viszonyítva Petőfi nonkonformistának bizonyult szerelmi dolgokban, így a testi szerelemében is. XVII. úti levelében félreértheteden módon fogalmaz: „Egyedül vagyunk, azért ölelkezünk...” Kerényi szerint a férfi-költő ezzel a természetességével túlmegy „a biedermeier korízlés finomkodó stílusán”. A magunk részéről azt is hozzátehetjük, hogy Petőfi ezzel a gesztussal otthonossá teszi a testi szerelmi témát a formálódó életműben, kiegészítve a lelki szerelmet a fizikaival, egyfajta teljességre törekedve. „A Beszél afákkal a bús ős-ji sjél... az első magyar vers, amely 48
