Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
gyökerezik — mielőtt (és mialatt) szerzővé válna (és válik) folklórközeli tudáshordozó, olyan befogadó, akinek a kezdet kezdetén előadói, illetve szerzői ambíciói vannak. Tudáskészlete tartalmazza azt, ami a hagyományközösség jelene számára „nemzetkénet” fontos, és ehhez kapcsolja a „környező kultúrákból asszimilált”, feltűnő könnyedséggel „szervesített” elemeket. A „Petőfi-karrier” értelmezéséhez hasonlóképpen fontos S. Varga Pálnak a 19. századi magyar irodalom „fogalmi rendszereit” taglaló munkája.3 A hagyomány közösség fogalmának előtérbe állítása azért is nagyon fontos a mindenkori Petőfi-kutatásban, mert Petőfi — rendkívül eredeti módon — az etnikai közösség kulturális identitástudatának leghatásosabb megújítója volt. Ilyen értelemben a „hagyományközösségi gondolatot” a Petőfi-pálya alapkérdésének nevezhetjük — és minden egyéb, többek között költőnk eredetisége is, mármár másodlagosnak látszik. Aligha véletlen, hogy az elmúlt évtizedek legrangosabb (és egyben legvitatottabb) irodalomtörténeti összefoglalása4 a Petőfi-életrajzból, illetve -életműből éppen az 1844-es év „sorsfordító” jellegét emeli ki. Petőfi 1844 februárjában érkezett Pestre, és igen gyorsan az irodalmi élet úgyszólván legfontosabb szereplőjévé vált. Az ekkoriban működő és meghatározó értelmiségi fórumnak számító Nemzeti Kör tagjainak maga Vörösmarty Mihály ajánlja pártolásra, rögvest segédszerkesztő lesz a Vesti Divatlapnak, s hamarosan nemcsak művészete, de élete is a nyilvánosság reflektorfényébe kerül. Azaz, az akkori irodalom átalakulófélben levő intézményrendszerében megtalálja a saját közönségét, kimondottan ennek „termel”, egyre nagyobb sikerrel. Tehetségének tudatában és a közönség változó igényeinek megfelelően változtatja poétái szerepeit, s ennek megfelelően nyúl újabb és újabb költői eszközökhöz. 1844-hez köthető három kötet (Versek 1842/1844, János vité^ A helység kalapácsa), s ezzel a „népies műköltő” szerepének megalapozása, egy plebejus „szabadságközpontú eszmeiség” körvonalazása és a „nemesi világnézet” szatirikus elutasítása. Ezzel már kész is van az „alap- Petőfi” — vagy ahogyan azt Horváth János mondja: „a költő immár megalapozta lírai jellemét”. Az elemzésnek nagy érdeme, hogy rámutat: az 1844-es év nemcsak Petőfi fejlődésében, de a magyar irodalom történetében is így válik jelentőssé, pontosabban: a költő egycsapásra irodalmunk elsőrangú alkotó személyisége, akár 1848- 49 „tragikus szimfóniájának” híján is. Régóta élénk vita folyik arról, hogy a János vité% szerkezetileg mennyire tekinthető egységes műnek. Ez persze nem csupán szerkezeti, hanem koncepcionális kérdés is, sőt az életmű egyik alapvető összefüggésére világít rá, ti. a „népköltő-műköltő” antinómia tudatos meghaladásának igényére. Schillertől kölcsönzött fordulattal: a János vitézen az idill hovatovább elégiává válik — s a műfaji elv változása sejteti azt is, hogy a művet egyszerre határozza meg a romantika akarása és meghaladásának igénye. Az elbeszélés tétje: bemutatható-e egy (tipikus) élet (atipikus) beteljesedése? Elérhető-e valamilyen egyéni és társadalmi teljesség - a felszabadulás jegyében? A közösségi megváltásba vetett - a felvilágosodástól és Petőfi kedvenc francia forradalmától örökölt naiv hitet (a társadalom eredetéhez való visszatérést mint „új aranykort”) a szöveg megkérdőjelezi. A végső (az individuum sorsára vonatkozó) választ azonban nyitva hagyja. Az 1844-es év Petőfije az értelmes életet az értelmesen elbeszélhető történet függvényének tekintette. Nyelv és elbeszélés, identitás és poézis összefüggése A helység kalapácsa 35
