Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Történelem

feladata talán már a honfoglalás óta a nyírségi gyepvasérc-telepek feltárása, a nyersanyag feldolgozása volt (az egyik Vasvári szomszédságában fekszik a kovácsmesterségre utaló Tárkány falu is). Peszere (kutyapecér jelentésben), Sólymos, Hódos helynevek szólnak e falvak lakóinak eredeti foglalkozásáról.

Az erdődi ispánság területének helynevei kifejezetten az erdőgazdálkodással függnek össze. A székhelyen lakó királyi udvarnokok az ispán (s a királyi udvar itt megforduló méltóságai) szolgálatát látták el. Az 1387-ig királyi kézen maradt Kraszna menti Daróc neve utal a lakói foglalkozására, a vadfogásra. A határába olvadt Sólymos, a közelében fekvő Szaklyán (amelynek jelentése ugyanaz), a kissé távolabbi Madarásznak pedig egykori román neve utal arra, hogy mindhárom helyen solymászok éltek az Árpád-korban.

Az ugocsai esperesség szatmári részén a darócok, hódászok, szekeresek szolgálatáról szólnak helyneveink. De e vidékről többet mond a cégényi birtokösszeírás. A monostor birtokai eredetileg a királyé voltak, s adomány útján jutottak a dunántúli származék Szentemágócsok (Kölcseiek ősei) kezére. A megszerzés valószínűsíthető ideje (a 12. század közepe) és a birtokösszeírás időpontja (1181) között alig telt el egy emberöltő, így az abban szereplő foglalkozások még a királyi birtoklás idejére vezethetők vissza. A falunak nevet adó erdőőrt említenek Csekén az ott élő lovasok mellett, két erdőőrt Túron, lovasok éltek Gebusán és a monostortól független lovas jobbágyok egy nem azonosítható településen, talán Gyügyén.

Amikor II. András király a szatmári vártól kivett Fentős erdőt (Avas) eladományozza, az erdőőrök két faluját is említik. A meggyesi királyi udvarház körül íjászok laknak még a tatárjárás után is: a meggyesi vendégek 1271-ben tett panasza szerint ugyanis magasmarti földjüket királyi íjászok foglalták el, amit a király, V. István rendel nekik visszaadni. Amikor 1204-ben a szintén az Avas részét képező Kékes erdőt Imre király eladományozza 4 manjvo-val együtt, ahol solymászok szolgálnak, megemlítik, hogy az hajdan a kékkend népé volt.

A szatmári németek első csoportja a 12. század közepén, II. Géza király uralkodása idején érkezhetett a megye területére, ahol Németit alapította meg és a környékén települt le. Egyes vezetőik, mint Mérk ispán és utódai már a 13. században önálló birtokot szerezve lettek a magyar nemesi társadalom tagjai, s a megye nemesi családaiba házasodtak. Más német telepesek is követték e példát, s ők ezáltal váltak nemesekké. Ilyen személy volt a nemtelennek tekintett Njíbe hospes, akinek a leszármazottai a Zsarolyániak. Németi kivételével a falvakban élő németség a tatárjárás idején szétszóródott s a magyarságba olvadt, erre bizonyság Perl falu névváltása: a 15: század elején már Gyöngynek hívják.

A németek második hulláma a tatárjárás után érkezett Szatmárba: ezt az iparos-bányász népességet az érckutatás és -feldolgozás lehetősége hozta ide. A 14. század elején már állnak városias, saját joghatósággal rendelkező településeik, mint Rimlus Dominarum, azaz Asszonypataka (amely név a magyar királynékra utal), a mai Nagybánya / Baia Mare és Mittelberg, azaz Középhegy, a mai Felsőbánya / Baia Sprie. Lakosságuk évszázadokon át megtartotta nyelvi örökségét, a 15-16. század fordulóján feltűnő Nagybánya név - szemben a kisbányának nevezett Felsőbányával — mutatja a város és környezete, vagy lakossága kapcsolatának változását.

A románok Szatmár megye területén a 14. század közepén tűnnek fel az írásos forrá88