Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
A líraiság talán pasztellképein érvényesül leginkább, ezek többségét a táj, a közvetlen környezet ihlette, de itt, ezekben a munkákban se tagadja meg önmagát. Fekete, barnásvörös vonalhálókkal átszőtt felületei, úgy tűnik, kiválóan alkalmasak az egyéniségén átszűrt közvetlen élmények közvetítésére. Készít természetesen rézkarcokat, linóleummetszeteket, kollázs nyomatokat is. Rézkarcai javarészt illusztrációk. Arghezi, Kaffka, Madách világa elevenedik fel a míves lapokon, színes linóleummetszetei leheletkönnyű, spontán foltjai ezúttal emlékidézőek, az előző munkáin tapasztalt expresszivitás, már-már végsőkig leredukált színvilág elsősorban a kollázs nyomatain van jelen. Tervezőgrafikai munkái - meghívók, plakátok, lógók — kifinomult ízlésvilágról, szakmai igényességről és a képzőművészeti eszköztár alapos ismeretéről vallanak. Különös érzelemgazdagságról, expresszivitásról, direktségről tanúskodnak a grafikusművész versképei, amelyeken néhány régebbi alkotása alakjainak, motívumainak verssorokkal kiegészített felhasználásával, újragondolásával életművének megítélésem szerint egyik legerőteljesebb, legkifejezőbb vonulatát hozta létre a művész. Eg}1 fajta magas szintű, beérett összegzés ez az illusztrációnak szánt sorozat. A besorolás azonban ne tévesszen meg senkit, hiszen Erdei számára a vers csak olyan kiindulópont, ihletforrás, önálló, öntörvényű képi gondolatok ihletője. Számtalan közös tárlat, tucatnyi egyéni kiállítás bizonyítja eddigi tevékenységének sokszínűségét, több díjat, szakmai elismerést kapott, vagyis becsülettel megvívta nemes harcait. Nem tudom, és azt hiszem, senki nem tudja biztosan, milyen jövő, megítélés, igény vár napjaink képzőművészeinek erőfeszítéseire, életművére az elkövetkezendő évtizedekben, de ez már nem a mi generációnk gondja. Minden alkotó, aki Erdei Annához hasonlóan megtette szakmai szempontból a magáét, igyekezett a legjobb tudása szerint dolgozni, az derűs nyugalommal tekinthet a jövőbe, hiszen a folytatás már igazán nem rajta múlik. Erdei Anna 1988-ban, 27 éve rendezett egyéni tárlatot szénrajzaiból a szatmári Művészeti Múzeumban, és mi sem bizonyítja jobban kötődéseit, hogy majd három évtized múlva újra szükségét érezte annak, hogy a szatmáriaknak is bemutassa ezt a rendkívül igényes, átfogó és egységes válogatást alkotásaiból. Ha valaki úgy gondolja, hogy egy majdnem két méter magas, szakállas szobrászművész csak durván faragott hatalmas kőtömbökből építkezik, az téved, hiszen itt az ellenpélda. Zagyva László a művei tanulsága szerint is alapvetően lírai alkat, a műgonddal mintázott, cizellált formák és felületek művésze, attól függedenül, hogy kisméretű érmet vagy monumentális bronzszobrot mintáz. O is többszörösen visszatérő szatmári alkotó, akinek néhány hónapja, ez év januárjában avattuk egészalakos Hám János szobrát a székesegyház előtti téren. Jellemző alkotása ez a művésznek, amelynek az elhelyezését, megformálását sokoldalú, körültekintő előkészületek, a témakör alapos ismerete előzte meg. Erre a biztos vázra építette fel a szobrászművész talán legjelentősebb és nagy valószínűséggel számára is legfontosabb köztéri alkotását. Zagyva szobrai a technikai, formai változatosság ellenére (hiszen készített bronz-, kő- és faszobrokat is) egységes összképet mutatnak, alapos anatómiai ismeretekről, műgondról, olykor humorérzékről árulkodnak. Ez utóbbi megítélésem szerint alkotásainak egyik fontos, meghatározó jellegű erénye. A humor az ő esetében sohasem bántó gúny, hanem olyan 71
