Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

két oldalát is úgy hívhatnák. A Vadnai-házat leszámítva zsidók építették valamennyi épületét. 1944-ben a város ötödét deportálják, összesen tizennyolcezer embert, a város központja kiürül. A háború után lakókat telepítenek a házakba, de azok végleg gazdátlanok maradnak.

Három-négyéves lehettem, emlékszem, kint játszottam az udvaron. Napsütéses, hóolvadásos idő volt, az ereszről lecsorgó hóié felgyűlt a töredezett beton lefolyóban, s annak peremén átfolyva tartott a kapu alatt ki az utcára. Fényhártya borított mindent, hunyorogtam. És akkor, ott a dióhéj-vitorlások fölé hajolva, megtudtam, hogy ma mennek el Róberték. A szomszéd gyerekek. Palesztina, ezt a szót is akkor jegyeztem meg. Azt is, hogy zsidó. Róbert és a bátyja lopva átnézett a kerítésen, ennyi volt a búcsú. Nagyanyám mondta, hogy elmennek. Később, két-három év múlva írtak, kérték, küldjünk nekik meggyet, cserébe küldenek narancsot. De nagyanyám nem válaszolt. Nem emlegette többet őket. Nem volt szabad emlékezni, sem rájuk, sem másokra. A vasárnapi ebédeknél titokként idéződött fel anyám gyerekkora is, apám meg soha nem mesélt semmit. Nagyszüleimtől csak utalások, félszavak, célzások formájában tudtam meg, hol éltek, mivel foglalkoztak. Minden áttételesen jelent meg, ha megjelent. Azt se tudtuk, hol élünk, hova tartozunk. Egy ellenséges jelenben éltünk, aminek nem volt múltja, s a titkon létező múltnak álmokba veszett a jelene. Csak későn, a ’89-es rendszerváltás után lett másképp.

Nem úgy történt, hogy ’89 után szabad lett a múltról beszélni. Nem ilyen egyszerűen. A forradalom újfőterén megtörtént a csoda, mindenki szabad lett, és ez felemelő, jó állapot volt. De utána bekövetkezett az, aminek nem volt sem logikája, sem indoka, sem indítóoka. A csoda három napja alatt nem érdekelt a múlt, egyáltalán nem érdekelt. Abban a háromnapos csodában a jelen tágassága maga a teljesség volt. Maradhatott volna minden abban a kitágult pillanatban. De nem maradt. Elgörbült az idő, visszazuhant az ív, valami történt, kicsorbult, megbicsaklott. A logikus folytatás a tágulás lett volna, nem a szűkülés. Valamilyen erő lehúzott megint. Nem értettem, miért. Nem értettem, mi történik? Honnan az a visszarántó erő? Belenéztem a múltba, és tudadanságra leltem. Örök tudatlanságra.

Megismétlődő történetekre bukkantam. Népek jöttek és mentek. Megjelentek, prosperáltak, eltűntek. Benépesítették Erdély domboldalait, völgyeit, fennsíkjait. Aztán valami történt, elmenekültek, beolvadtak, elpusztultak. Az új selejtesen, de hűen követte a régit, a régi architektúra szerint alakultak a sorsok. Nagyon kevés ’89-hez mérhető erdélyi pillanat volt az évszázak alatt. Nagyon kevés. De ha volt, hasonlóképpen kimúlt, alászállt, elromlott, üledékké vált. S hogy ennek mi az oka? Beszélni sem tudunk róla. Sem a csodáról, sem a kudarcról, sem arról, hogy nincs hozzá beszédünk.

A tovább adott hagyomány és az emlékezet nyelve olyan viszonyban áll egymással, mint a bevásárlószatyor és a víz. „A hagyomány az utolsó sikertelen kísérlet emlékezete”, ahogy Furtwängler mondta. Nem tudom, milyen lehetne az emlékezés nyelve. Valószínűleg egy regény, mint amilyen a Sorstalanság, képes emlékezni... Talán a Berlin legdrágább telkére épült holokauszt-emlékmű is megfelelő emlékbeszéd. Maga a gesztus, ami felajánlja ezt a telket, az beszédes. A drágaság nem fitogtató képmutatás, hanem a tér attribútumaként megfelelő jelzés, annak kifejezése, ami a gesztus mögött áll. Talán egy nevekkel teli házfal is emlékezésnyelv.

5