Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
tékszerkezet modellje.”21 „Nagy László egy egész világért perel, s mert magában hordja ezt a világot, kénytelen küzdeni a megrohasztására törő romlás ellen”; a polaritás ezért „kiélezett, egyszersmind mélyen ambivalens is, hiszen egy boldogságvonzású ünnep közegében örvénylik itt a romlás.”22 A Tengerparti lakodalom hátteréhez és áthallásos konnotációihoz mindezek a jelentéstartományok (kultikus-rituális hangulatiságukkal, archaikus-folklorisztikus modalitásukkal, a dikciót magasztossá emelő előadásformájukkal) elevenen hozzátartoznak — s a vers szöveg-mögötteséből élénken át is tetszenek, sejlenek. Már maga a cím olyan explicit vagy amplifikált intertextusnak23 tekinthető, amely a Nagy László-műre való emlékeztetésen keresztül azonnal természetiség és emberiét, kozmosz és antropologikum primordiális lényegösszefüggéseit láttatja. A Gérard Genette-i kategóriák24 szerinti szövegtranszcendenciának és transztextualitásnak így több (para-, méta- és architextuális) rétege is mozgásba lendül, s érvényesül a hypertextuális vonatkozás, amely által a szuverén Szilágyi-poéma valóban nem kommentárként viszonyul hypotextusához, a Menyegzőhöz, hanem mint bizonyos analóg műfaji képződmény, szemantikai motívumtranszformációkat, jelentés- és képzethasonlóságokat működtető témavariáció. Amelyben a mozgalmas és expresszív lakodalomleírásnak például a csujjogatás indulatszavaiban és az azok sodró lendületében megnyilvánuló explicit szövegközisége a sors- és emberiséglátomás implicit sugallatösszetettségével töltekezik. A Menyegző az autentikus emberi fenomén alapprincípiumát méltóság és méltatlanság folytonos szembenállásában, harcában úgy modellálja, hogy a „két emberi csillag” — a „fenség”, az „örökös láng” „márványlap-arcél”-űvé kristályosodott, szoborrá feszülő-öntődő hiposztázisa — számára a tenger abszolút értékhorizont és ideálképzet, a végtelen teljesség, a mindenség hívása és igézete. „Igazi násznagyaként mintegy a statua-létminőség eszményövezete, csillagfényköre, kozmikus glóriája. A küldetés aureólája és önerősítő igazsága. A Tengerparti lakodalomban, ehhez képest a tenger elsősorban a személyiség erkölcsi őselvén túli, az emberi faj egészét közvetlen kozmikus-biológiai értelemben is meghatározó arkhé, metafizikai és embertörténelmi őselem. A menyasszony itt nem statikusságában, hanem mozgásában, extatikus termékenységi táncában valósul át idődén életjelképpé. A mindenható természeti-vitális folyamat irdatian tempójába, elementáris áramába olvad a menyasszonytánc, s maga a menyasszony nemcsak szemléletében, morális igényében vagy apoteózisában, hanem létében, testi-lelki mivoltában is azonosul a vízzel, a tengerrel. Személyessége voltaképpen a feminin jellegű megvalósult univerzum mitikus vetülete - a világmindenség, s benne az emberi nem, a genus eredete és kontinuitása: „Viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszonyt, viszik, viszik, viszik, / tengernyi fátyla, sej, a láthatáron úszik, úszik, úszik, / az uszálya fehér felleg, sej, sűrű fehér felleg, / menyasszonyi uszályt, sej, sűrű fehér uszályt ájtatos szelek emelnek, / a menyasszony göndör fürtjét, sej, szögszín fürtjét kacskarintják szellő-viháncok, / viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszony tenger hullámaival járja a menyasszonytáncot, / hajladozik a homokon, sej, hajladozik a hanga, / hullám karján hajladozik a menyasszony”; „ropja a táncot, sej, a lakodalmi táncot ropja a föld, víz, tűz, levegő, minden elem, / ropja a táncot, sej, a szokottat, friss-dühösen a történelem, / csillagos égbolt villog odafönn, sej, vele zölden a tenger is ég”; „rogyjon az ég rád, sej, szóljon a szférák talp alá való muzsikája, / az a legény most, sej, ki a menyasszony 52
