Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

dásból katedrálist” (Ki viszi át a Szerelmet) — a másik költőzseni Szilágyi Domokosnál így visszhangzik: „káromlom az összes isteneket / — ennyi az enyém — rabbá-szabadultan” (Rab). Sokatmondó adalék, hogy éppen a drámaiság lényegéről valló — Dráma és legenda című 1939-es esszéjében — így határozza meg a lélek viharzásainak mibenlétét Németh László: „istenkáromlás az istentiszteletben, ez a dráma ingere Prométheusz és Szophoklész óta. S ez még inkább Shakespeare-nél. Itt szinte táncolnak már az oszlopok, s a szilaj emberháborgás hányja hullámait.”9 S klasszikus nagy versében így vall Illyés Gyula is — Bartók zenéjéről: „káromlással imádkozó, / oltárdöntéssel áldozó, / sebezve gyógyulást hozó, / jó meghallok eleve / egy jobb világba emelő zene”. Aprily Lajos egy Reményik Sándornak küldött levelében fűzi össze a kétirányú indulattartalmakat: „tanítottam és szerkesztettem, imádkoztam és káromkodtam”.10 Később Nagy Gáspár is így emlékezik dunántúli falusi gyermekkorára: „káromkodó és imádságos szavak voltak az első ’nyelvemlékeim’.”11 A hajdúsági Kertész László Szerelmünk ez a főid című poémájába szövi kesergését „sírásból és vigalomból, / káromlásból, hiszekegyből”. Az erdélyi Markó Béla így mondja: „Káromkodásig mormolok / imádságízű szavakat” (A vétek is). A nagykunsági Erdei-Szabó István esdeklő-himnikusan siratja élethalálharcát vívó nemzetét, ekképpen: „Ez az árva, világfordító nemzet, / aki szent királyokat és emberfőket nemzett (...) Most itt áll újabb roppant csapások / súlya alatt, / mint aki végleg magára maradt, / akinek már imája is káromkodásba torkoll” (Van-e kiút, Istenem?). A szatmári Oláh Andrásnál — Petőfire, Adyra, Nagy Lászlóra utalva: „dudva muhar és dúlt hitek / te átokverte kis sziget / káromlásból katedrális / Pusztaszertől Segesvárig” (Ezredvégi ugar). A kárpátaljai Nagy Zoltán Mihály versesregényének hőse (Túl a fényeken) így próbálja erősíteni borongó, önmagával, közösségével, sőt Istenével egyaránt perlekedő, s a mindet egyszerre korholó hitét: „pásztortalanul csámborogva / elsatnyul, kivész belőle / a létkúzdelmekben évszázadok alatt / imádsággal vagy káromkodással, / de mindig hatalmas életösztönnel / megnyilvánuló / létakarat”. S a székelyföldi Ferencz Imre szintén így fogalmaz Csángók című versében: „Uram a nyelvünk szétporlad szétesik / és még káromkodni sem fogunk tudni / a Te dicsőségedért!” Lászlóffy Csabánál pedig a megidézett nagyapa „makacsul káromló természetével / együtt istenhitét is visszanyomta a vén utazó- / láda nyikorgó hasfala mögé” (Emberlövedékek elégiája). És valóban, olykor „hőbb és igazabb imák” az „átkozó szavak” is, mint „az álszentek langyos könyörgései” — ahogyan Istenkáromlás című védőiratának zárlatában már Babits Mihály leszögezte.12

S megint Nagy Lászlóra rímelő ritmus-parafrázisként is olvasható Szilágyi Domokos kései költeménye, a Megvert az Isten: „Megvert az Isten / élettel. / Meg a szerelem: / élnem kell. / Meg a halál is: / félnem kell. / Megvert az Isten / élettel. // Meg a poézis / vallással (...) Föld alatt dől el, / nem másutt, / föld felett, füstben — / nincs már út”. Jellegzetes Szilágyi Domokos-i létfilozófiai számvetés ez, a játékosság groteszk-rezignált iróniájával, a lét és nemlét, élet és halál, föld és ég dimenziói közötti kiúttalanság — választás nélküli determinációt és transzcendens választalanságot13 egyszerre demonstráló — végszituációjáról. A kozmikus magány, magáramaradottság egzisztencialista mélységű sorsnyomorúságát az önirónia szardonikus vibrálása, a játszi szellem könnyedsége, a lélek titkos energiája ellenpontozza: sőt bűvöli, stilizálja, énekli. Bizarr dallamossággal, amelynek ritmikus-ütemes menete szótagszám, rímképlet szerinti pontossággal megegyező formában játszik rá

50