Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

BERTHA ZOLTÁN Menyegző és Tengerparti lakodalom

(Nagy László és Szilágyi Domokos)

A huszadik század második felének lírai hatástörténetében az egyik legkiemelkedőbb szerepet kétségtelenül Nagy László vitte. Az ő költői nagyságát — természetesen soha nem más szintén csodált szellemóriások, Weöres Sándor, Pilinszky János és a többiek inspirációinak a rovására — a hozzá viszonyuló későbbi nemzedékek egész sora ismerte el és fel, s karizmatikus jelentőségének sokféle eszmei, erkölcsi és esztétikai vonását igyekeztek termékeny örökségként megtartani és továbbépíteni. Kortársak és utódok sokasága az egész nemzet morábs állapotát kikezdő időkben vallotta és hirdette annak a tisztánlátásnak az irányjelző igazságát, amely az ép etikai érzéket szétzilálni és megbénítani törekvő körülményekkel szemben, azokkal dacolva jelentett erőt és reményt, s hagyományozott megújítva is örökérvényű értékminőséget és magatartásmintát. A szilárd támpontot kereső ember számára hitet és távlatot nyújtott, az egyénnek hovatartozás- és felelősségtudatot, a közösségnek romolhatatlan létezésvágyat és kitartó megmaradásakaratot. A Nagy Lászlót övező mértékadó verses, emlékező, értelmező és megannyi másfajta megnyilatkozások ezt a kivételes lelki, szellemi és művészi teljesítményt hangsúlyozták, s abban, ahogyan a költőt olykor táltosként hívták, idézték, invokálták, sőt megváltó, vezérlő csillagnak vagy akár szentnek aposztrofálták, nemcsak az elragadtatás mámora, nemcsak az odahajlás magasztosan szerelmes feltédensége mutatkozott meg, hanem valami mély fájdalom keserűsége, s a kétségbeesett kapaszkodás gesztusa is az utolsónak vélt menedékbe. Olyan eltépheteden ragaszkodás ez, amely okvedenül a delej ező eszményihez, az ideális középponthoz köti önnön szándékait és esélyeit, maga körül mindegyre a szétesés, a létromlás, a pusztulás tüneteit és jelenségeit tapasztalván. S nem híg vagy olcsó romantizálás és mitizálás mindez az ellentétes világerőket vizionáló szemlélet, amelynek pozitív oldalán a költői hérosz áll: hanem egyenesen és méltósággal illik, illeszkedik Nagy László ajzott, felnagyító képzeletvilágának drámai, küzdelmes atmoszférájához, az egzisztencia morajló vitális energiáit öszszetett, tragikus tudással feldúsító hanghordozásához. A fenségesség és az emelkedettség széptani, stiláris értékformáit kiteljesítő világképéhez, az egyszerre árnyalatos és monumentális látomásalakzatokat kivetítő fantáziagazdagságához, a szimbolikus és szürrealisztikus képzetrengeteget felforrósító intonációjához.

Nagy kiábrándultság, s veszteségek, megcsalatások özöne kell ahhoz, hogy a személyes példa ilyen helyzetmegvilágosító pozícióba kerülhessen, a szólás, a cselekvés, az emberség hitelességét és dsztaságát együttesen modellálva. Hatalmas értékszomjúság talál enyhítő és igazoló jelképre ebben az ihletett és ihlető, korszakmeghatározó és idődén humanitásról tanúskodó költészet-, nemzet- és embertörténeti fenoménben. Csoóri Sándor szerint „ezen a szóra, hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön elkezd növekedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel.”1 Szemben azokkal, akik a hitványság torát ülik; mint Buda Ferenc vallomásában, látomásában: „Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál. / Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett.”2

48