Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

pláné. Kimegy, leülünk, a nagyobb fiúk le is fekszenek, két perc múlva a pedellus ordít, felállni, kifelé mindenki, azután valamiért mégsem megyünk, tanácstalanok vagyunk, az elsősök nem értik ezt a bánásmódot, a nagyobbak vigyorognak, pi^da mătii (anyád picsája), mondja félhangosan Matei Filipescu, aki harmadéves, pehelysúlyú bokszoló, a pedellus hallja, megáll egy pillanatra, de nem fordul meg és elmegy.

Innen gyakorlatilag az Iskola a határon megfelelő jeleneteit kellene idéznem, vagy kisebb-nagyobb korrekciókkal parafrazálnom, bár mi nem katonai alreál voltunk, hanem kőolajipari líceum, és nem Tulp tanár anatómiája függött a falon, hanem Nicolae Grigorescu valamelyik ökörszekeres képe, minden románul zajlik, csak Merényiék magyarok és én. Lacimarciferi hárman voltak, sosem vertek meg nagyon, nem voltam igazi ellenfél nekik, de a dadogás súlyos hátrányt jelentett, és ritka volt az olyan este, mikor nem sírva aludtam el. Alig van megalázó helyzet, amit ne éltem volna át, amit összezárt kamaszok el tudnak művelni egymással, azt velem elművelték. Naív voltam, esetlen, dadogós, gyenge, kiforgattak mindenemből, és ha ellenálltam, ütöttek, nem kelt a védelmemre senki. Laci fölényesen uralkodott rajtam, a többiek között is abszolút tekintély volt, igazi bandavezér, ahogyan azt Ottlik leírja, nem is fogok vesződni vele, volt egy csicskása, egy buta székely gyermek, Marci, aki cselgáncsozni járt, tulajdonképpen ő ütött a legtöbbet, és egy negyedéves, Feri, akit büntetésből költöztettek az internátusba, egyedül elbírtam volna vele, egyszer neki is mentem, de többnyire hárman voltak, ha riposztoztam, én jártam rosszul. Ha nem kezdett el valamelyikük minden előzmény nélkül püfölni, rugdosni, gyomrozni, akkor a történet rendszerint játéknak indult, úgy kezdődött, hogy valamit kérdeztek, válaszoltam, és ha nem dadogtam, akkor addig csűrték-csavarták a szót, amíg valami kifogást nem támaszthattak, a szavamba vágtak, megcáfoltak, letromfoltak, az első dadogásra kiröhögtek, ne hazudj, mondta valamelyik, nem hazudok, válaszoltam, és jött az első pofon, hazudsz, nem hazudok, püff...

Minden elfért ebben a játékkeretben, sehogy sem tudtam kilépni belőle, legtöbbször nem akartak mást, mint szórakozni rajtam, de könyörtelenül elszedték minden pénzemet, ételemet, ruhámat, és addig gyötörtek, amíg meg nem unták, hosszúak a téli esték, más szórakozás nem volt. A románok alig értették, mi történik, de azért vihogtak, látták, milyen elesett vagyok, én pedig borzasztóan szégyelltem ezt a kiszolgáltatott állapotot, akkor nem szóltam senkinek, sem a szüleimnek, sem a tanáraimnak, meg is fenyegettek, nehogy. Óvodás koromban sem panaszkodtam otthon, az internátusra sem, tudtam, hogy előbb vagy utóbb el fog múlni ez is, de hogy mentsem a menthetőt, előre kell bocsátanom, a hadseregben úgy fordulok szembe majd a belémkötő káplárral, hogy azonnal megérti, én ezt a játszmát ismerem, nem súrolok fogkefével padlót, nem mérem gyufaszállal meg a hálóterem hosszát, nem mosok zoknit senkinek, nem akarok önkéntes lenni semmiben, nem játszom pofapacsit, nem ugróm a repetáért, és ha meg talál ütni valaki, azonnal visszaütök, játékból vagy igazándiból, nekem mindegy, de idáig sosem jutunk el a seregben. Rövid és egyszerű az egész. Harminc évembe került, amíg az Iskolát regényként is tudtam olvasni, és még mindig kétséges, hogy egészen civil vagyok-e, mert az internátus és a hadsereg egymásra tevődik számomra, mintegy összeég, és nagyon sok embert láttam ebben a világban bukdácsolni, tántorogni és élvezkedni, Ottlik pedig zseniális.

Arad leggyengébbnek tartott iskolájába íratott be az anyám, de mi tudtuk, hogy itt

34