Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

lettem első titkár, rázza meg a fejét a görbe lábú. Jaaaa, csodálkozik el az öreg. Én úttuttam. Na szóval mi van vele? Kivel? Imivel. Az öreg visszafordul a kosárhoz és vállat von. Azután azt mondja. Mittuggyam én. Eriggy ki Ilcsi nénédhe. Laskát csinál, jut még neked.

Amikor visszakerül előre, a szakállas is előkerül mindjárt. Osztán mi újság az új helyeden? Ez még csak az első napom, mondja a görbe lábú. Az öregek mit szólnak? Ahogy a görbe lábú ránéz, a férfinak egyből lehervad a szájáról a vigyor. Na mit gondolsz. Én az öregjány felé ugyan nem megyek, ha nem muszáj. Én ugyan nem. A szakállas nem mond semmit, nem is bólogat, aztán mikor a görbe lábú már a motornál jár, azt mondja, Tibi, tudod te, hogy ez mivel jár? A görbe lábú ember bólint. De akkor már ül is felfele a motorra. Csak küldd rám őket, mondja. De a másik odamegy és ráteszi a kezét a kormányra, mielőtt elindulhatna. Tudod, hogy nem erről van szó. És azt is tudod, hogy én aztán nem küldök sehova senkit. Nem félsz, hogy neked is bajod lehet, kérdi a görbe lábú. A másik akkor egyből elkapja a kezét a kormányról és a nyakát is behúzza, ahogy laposan körbepislant. Addigra a görbe lábú ember már el is indult.

Ebédidőben ér vissza a tanácsházára. Mit gondol, mondja a titkárnőjének, a tanácstitkár kérheti esetleg az irodájába az ebédet? A nő bólint és azt mondja, intézkedem. Jó. És aztán menjen nyugodtan maga is enni. Míg meg nem hozzák a levest meg a főzeléket a feltéttel a kicsi alumínium ételhordókban, a görbe lábú ember kiveszi az aktatáskából a mappát és odatipeg a páncélszekrényhez. Kihajtja a mappát, kiveszi belőle a papírlapot, a mappát öszszecsukja, a lapot berakja a szekrénybe. A mappát leteszi az asztal szélére, amit éppen elér, aztán becsukja az ajtót, elfordítja a kallantyút és rázárja a kulcsot, ami benne van a zárban. Akkor kiveszi a kulcsot, előveszi a kulccsomóját és szétnyitja rajta a kulcsokat, amíg a karikához hozzá nem fér. Felfeszíti a körmével a karika lapját és a páncélszekrény kulcsát felfűzi a többi mellé.

Míg ebédel, átnézi a bekért újságokat. Éppen végez, amikor a titkárnő kopogtat. Nagy bögre forró feketekávét hoz és leteszi a görbe lábú elé a dohányzóasztalra. Köszönöm, mondja a férfi. Még valami, kezd bele a nő, de ugyanakkor a férfi is azt mondja, és akkor a nő előzékeny mosollyal jelzi, hogy csak tessék. Mintha hiányozna egypár újság. Ezek meg régebbiek. A titkárnő bólint. Hát ugye volt ott egypár, ami nem jött meg. Volt ugye az a kis zűrzavar. A férfi bólint. Másokat meg. Izé. A görbe lábú bólint. Kidobták, mondja. Nem is tudom, néz félre a titkárnő. Elkallódtak, fintorog a férfi. Ugy-úgy, bólogat a nő. Azért hoztam a kicsit korábbiakat is. Hogy azért darabra éppen meglegyen. Értem. Mit akart mondani, kérdezi végül a férfi. Igen, azt akartam, mielőtt elment, hogy az aláírt papírokat elég, ha kiteszi ide az asztala szélére. Nem kell kihoznia hozzám. De én kiviszem. Nem kell kihoznia. De én kiviszem. Jó, bólint a nő. Ahogy tetszik. A férfi elmosolyodik. Még csak az hiányzik, hogy tetszikezni kezdjen. Egy ilyen szép fiatalasszony. De látom, hogy bajban van ezzel a megszólítással. Hiába mondom magának, hogy Tibi. Ha úgy jobban esik, szólíthat titkár elvtársnak akkor mégiscsak ezután is. De csak ha én attól még mondhatom azt magának, hogy Manci. Vagy Mancika?

Amikor magára marad, bekapcsolja a világvevőt és csavargatni kezdi a gombját. Mikor Luxemburgot behozza, hallgatja a vonósnégyest, aztán a karattyolást, aztán megint a zenét. Azután elunja. Később, éppen mielőtt lejár a munkaidő, a titkárnő rányit. Van még valami mára, titkár elvtárs? A görbe lábú a ceruzájával játszik. Akkor leengedi és azt mondja, dik-21