Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
szociáldemokratákban, hol pedig az 1868. évi nemzetiségi törvény betartását követelő, s emiatt hazaárulónak minősített nemzetiségi politikusokban vélik megtalálni. Őket azonban legalább név szerint meg kellene tudni nevezni ahhoz, hogy valódi bűnbakokká válhassanak. Kunfi Zsigmondot, Garami Ernőt, Buchinger Manót, Böhm Vilmost vagy az előbb felsorolt nemzetiségi politikusokat ismerni kellene ahhoz, hogy az országvesztésben őket lehessen elmarasztalni. Ennél jóval egyszerűbb, ha az úgymond a magyar keresztény, nemzeti világ elveszejtésére összeszövetkezett szabadkőművesekben, a világ zsidóságában és persze az ő parancsaikat végrehajtó Károlyi Mihályban, Jászi Oszkárban, majd pedig a magyar tanácsállamban és vezetőjében, Kun Bélában jelölik meg a kizárólagos, egyedüli vétkeseket. Ezek szerint az olvasatok szerint Ady a zsidó szabadkőművesek zsoldosaként nagyította fel az ország belső bajait. A „magyarok és nem magyarok” összefogását sürgetve pedig az Ady és a szabadkőművesek viszonyát tárgyalva, napjaink királypárti magyar történésze olyan „prebolsevik koncepciót” alakított ki, amely 1918-1919-ben a nemzeti keresztény Magyarország összeomlásának forgatókönyveként működött.12 A magyarországi szellemi elit szabadkőműves páholyai, amelyek programjában a társadalmi igazságosság és szolidaritás, a szociális, karitatív tevékenység, a tudományos felismerések népszerűsítése állt az első helyen, ebben a konspirativ történelem-felfogásban a megtestesült gonoszság képviselőiként jelennek meg. Külön-külön vagy együtt, ők voltak az okai annak, hogy Wilson amerikai elnök a nemzeti önrendelkezés elvét tette az 1919. évi párizsi békekonferencia asztalára a háború utáni Európa rendezőelveként. A magyar, román, szlovák, lengyel, lett, észt, litván nemzetállamra ma büszkén hivatkozó politikai elitek egy szabadkőműves gondolat megtestesítői. Ezek „az elvetemült szabadkőművesek” fogták a tollát Clemenceaunak és Lloyd George-nak, amikor a versailles-i saint germain-i béke után a történeti magyar állam felosztását a trianoni békeszerződésben rögzítették. A dualista rendszer, a Habsburgmonarchia felbomlása ebben a kombinációban legfeljebb felejthető háttértörténet, Károlyiék, Jásziék eszköztelen országmentő próbálkozásai pedig e szerint a koncepció szerint többet ártottak, mint az elveszített világháború négy évének minden vesztesége vagy a kiegyezés öt évtizedének minden mulasztása, nemzetiségi konfliktusa. A történetírás egyik alapkövetelménye, hogy a tények elhallgatása, az összetett folyamatok leegyszerűsítése, az elemzés helyett mítoszok gyártása, a ma kényelmetlennek tűnő tényezők, személyek utólagos megbélyegzése és kiátkozása rossz módszer, s nem vezethet érdemi eredményre. A hovatovább az egész Nyugat-nemzedéket a másod- vagy harmadvonalba visszasorolni, a Huszadik Század című folyóiratot pedig a nemzetellenes összeesküvés szimbólumaként kezelni akarókkal szemben érdemes itt és most — Nagykárolyban, Jászi Oszkárra emlékezve — rámutatni arra, milyen elementáris feladatokkal szembesültek száz évvel ezelőtt a független magyar tudományos és művészeti elitek. A korabeli magyarországi politikai folyamatokat egyszerre jellemezte a diadalmas gazdasági modernizáció, amely az országban igazi haladást mégiscsak inkább szigetszerűen, a gyorsan növekvő városokban, gyártelepeken tudott felmutatni. A politikai közéletben az egyre konzervatívabb vonásokat öltő — a nemzetállami nacionalizmus kottája szerint protekcionista és diszkriminatív szempontok mentén csorbát szenvedett — liberalizmus volt az uralkodó eszme. A 19. század végétől egyre gyakoriab-116
