Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
gondolkodó román, szerb, szlovák politikusok. Előadásom másik részében néhány adalékkal azt mutatom be, milyen ellentmondások, feszültségek és teremtő indulatok mozgatták az első világháborús összeomlása előtti két évtizedben azt a magyar szellemi életet, amelynek egyik meghatározó csoportjában olyan kitüntetett szerepet játszottak a partiumi iskolavárosokból elindult írók, művészek, tudósok. A felerészben nem magyar anyanyelvű történeti Magyarországon a 20. század elején az 1903-1904. évi választásokon elszenvedett vereségével felbomlott a negyedfél évtizeden át ellenfél nélkül kormányzó Szabadelvű Párt. Tisza Kálmánnak és Tisza Istvánnak, Bánffy Dezsőnek, Széli Kálmánnak, Wekerle Sándornak ez az osztrák-magyar kiegyezéshez vaskövetkezetességgel ragaszkodó pártja mindenfajta függetlenségi törekvésben az ország és a nemzet létezésének ártó szándékot látott. A Deák Ferenc, Eötvös József, Andrássy Gyula által teremtett dualista rendszert és közjogot nemcsak az emigráns Kossuth Cassandrajóslatával, de a kiegyezés fél évszázadában dinamikusan fejlődő ország új társadalmi, politikai reaütásával szemben is 1867-es alapokon tartotta egyedül védhetőnek, egybentarthatónak. Ebben a — 20. század elején politikailag és eszmeileg kiéleződött — helyzetben lépett fel az a harmadik nemzedék, amelyen belül Szekfű Gyula úgy jelölte ki a Tisza István által sokszor bírált Ady Endre helyét, hogy mély magyarságához ragaszkodva az elsők közt ismerte fel a kiegyezés korszakában a „hanyatlás jeleit”, „az önáltatás és hazugság uralmát” a nemzeti formalizmus, „az úri hivatalok rongypompája” mögött.10 Miközben — a ma ismét sokak által feltétlen vonalvezetőnek tartott — Szekfű Gyula Ady nemzeti intuícióját, nemzetféltő magatartását, hazafias verseit a korszak Tiszáéval egybevethető nagy teljesítményként értékelte, a költő „politikai analfabetizmusát”, „őszintéden forradalmiságát” kárhoztatta, az összeomlás felelősségét szinte kizárólag Ady politikai hátországában kereste és találta meg. A világháború végi reménytelenségében, az „egész világ ellen” országmentésre vállalkozó és reményt jelentő Károlyiékra, illetve a dualista „magyar Ugar” hibáit módszeres kritikának alávető Jászi-csoportra hárította, s felmentette az országot hét éven át miniszterelnökként vezető, a németek oldalán megvívott háborút a vereség bekövetkeztéig teljes erejével támogató Tiszát. Tény ugyanis, hogy Szekfű, szemben a mai megmondó emberekkel, még tisztán látta azt is, hogy az országot a 20. század első másfél évtizedében szinte teljhatalommal irányító Tisza István szintén súlyos mulasztásokat követett el a történeti ország összeomlásához vezető úton. Szerinte Tisza félreértette kora nagy kihívásainak természetét. A parlament megrendszabályozásával, az obstrukció letörésével foglalkozott és a soknemzetiségű, társadalmilag egyre tagoltabb ország parlamentjében az elsöprő magyar és birtokos, nemes, dzsentri túlsúly fenntartását látta az ország- és nemzetmentés legfőbb eszközét. A törékeny nemzetiségi paktumterveken kívül nem volt képes valódi reformjavaslatok kidolgozására.11 A mai magyar köztörténet nemzetieskedő vonulatában ma ismét leegyszerűsítő interpretációkkal találkozhatunk. A trianoni összeesküvés-elméleteknek se szeri, se száma. Az 1918-1920. évi magyar tragédia történeti összefüggéseinek feltárása, megértése helyett régi és új bűnbakok kijelölése a „megoldás”. A bűnbakot pedig hol a bécsi birodalmi politikusokban, s kivált a nagy háborús konfliktust egyébiránt hevesen ellenző trónörökösben, Ferenc Ferdinándban, hol a Tisza által a parlament közelébe sem engedett magyarországi 115
