Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
két legutóbb a 2015. március 17-én Budapesten tartott Jászi Oszkár Emlékkonferencián tartott előadásomban idéztem föl. Most csak a két legfontosabb dokumentumból idézek. 1918. október 20-án, tehát az összeomlás pillanatában készítette a brit kormány számára a magyar és zsidó felmenőkkel rendelkező Leo Amery, akkoriban a miniszterelnök tanácsadója, később neves politikus, miniszter. „The Austro-Hungarian Problem” című memorandumát. Helyesnek ítélte meg a Közép-Európával szemben addig követett politikát, azt, hogy a győzelem érdekében támogatták a nemzeti kisebbségek mozgalmait, de fölhívta a figyelmet arra, hogy a győzelem megszerzése után a cél immár a tartós rendezés, s ehhez hosszú távra szóló politikát kell folytatni. Érvrendszere igen figyelemre méltó, különösen mivel a nemzetállami program megvalósulása esetén várható fejleményekről mondott jóslatai tökéletesen beváltak. „Ha Ausztria-Magyarország problémáját azon az alapon oldjuk meg, hogy győzelmünk révén kielégítjük barátaink ambícióit, ez az elrendezés elkerülhetedenül a nyugtalanság és bizonytalanság légkörét fogja megteremteni, ami előbb vagy utóbb egy új háborúra vezet. [...] Tartós stabilitást és jólétet leginkább egy új Dunai Konföderáció létesítésével lehetne elérni. Ennek része lenne Német-Ausztria, Csehország, Magyarország, Jugoszlávia, Románia és valószínűleg Bulgária is. [...] A legfontosabb annak a felismerése, hogy bármilyen alapon is hozunk létre új egységeket a jelenlegi Ausztria- Magyarország területén, azok nem lehetnek ténylegesen függeúen államok. Ha arra törekszünk, hogy mesterséges szuverenitásokat hozzunk létre, kiváltképp «a zsákmány a győzteseké» elv alapján, akkor csak egy új és bajokkal terhesebb Balkán-félszigetet hozunk létre. A legokosabb dolog, ha minél méltányosabb és működőképesebb újjárendezést igyekszünk létrehozni nemzeti alapon, ugyanakkor azonban cselekvőleg bátorítjuk egy új unió eszméjét, lehetőleg olyant, amelynek részét képezi az egész jelenlegi Ausztria-Magyarország (kivéve Galíciát és Bukovinát), valamint Románia, Szerbia és Bulgária. Egy ilyen unióban az egyes nemzetiségek megtalálnák a megoldást nemzeti versengéseikre, egyúttal pedig tág teret kapnának a virágzó fejlődésre. [...] A tény az, hogy ennek a háborúnak egy ilyen «Közép-Európa» elkerülhetetlen és szükségszerű terméke, bármi is legyen a küzdelem konkrét eredménye vagy bármilyen békét is diktálnak a győztesek. Azoknak a gazdasági és katonai tényezőknek, amelyek a világ jelenlegi állapotában természetes egységgé kovácsolták ezt a térséget, hosszú távon győzedelmeskedniük kell a túlzó nacionalizmus fölött — legyen az német, magyar, szerb, bolgár, cseh —, ami e háború gyökere volt. [...] Mindenesetre Közép-Európa különböző nemzetiségei úgy össze vannak keveredve, etnikai határaik annyira alkalmatlanok arra, hogy ténylegesen független szuverén államok határai legyenek, hogy számukra az egyetlen kielégítő és tartósan működőképes politika, ha egyesülnek egy nem-nemzeti szuperállamban. Ennek a szuperállamnak a létrejövetelét késleltethetjük, de meg nem akadályozhatjuk. Ha a békekonferencián fenntartás nélkül elkötelezzük magunkat a nacionalizmus mellett, s figyelmen kívül hagyjuk egy nagyobb, nem-nemzeti szuperállam elkerülhetetlen létrejövetelét, akkor pontosan ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, mint nagyapáink a Bécsi Kongresszuson. Ők Európa ügyeit a legitimizmus alapján rendezték el, aminek az alapján a háborút végigharcolták és végigvitázták, nem pedig az új nemzeti erők alapján, amelyeket a háború hívott életre. Ha a Nemzetek Szövetsége a nemzeti elv alapján fog állni, akkor hamarosan épp olyan anomáliává és a haladás gátjává válhat, mint a Szent Szövetség volt a maga idejében. [...] Helyesen tettük, hogy a háború megnyerése 108
