Diaconescu, Marius (szerk.): Nobilimea romanească din Transilvania (Satu Mare, 1997)
Tóth István György: A kisnemesség szerepe és társadalomképe a 18. században
kiváltképp jogállása összefogta a birtoktalan, szintén katonáskodásból élő, végvárban szolgáló kisnemest és szökött jobbágyot egyaránt7. Mindez gyökeresen megváltozott a 18. század elején. A török kiűzése (1699) és a Habsburgokkal vívott Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) után átrendeződött egész Magyarország társadalma. Erre a korábban oly népes katona rétegre, amely akár nemeslevéllel, akár anélkül, de szabadságot élvezett a jobbágyi szolgáltatások alól, és ezért mindennapos harccal, véráldozattal fizetett, nem volt többé szükség. Magyarország egykori végvárainak vidéke két évszázadon keresztül két világbirodalom közti állandó küzdelem szintere volt, ahol egymást érték a portyák, rablások, kisebb-nagyobb hadjáratok. Most viszont ezek a megyék egy nagy birodalom határoktól távoli, békés régióját alkották az ország közepén. A földesurak és az államhatalom egyaránt sürgető feladatuknak tekintették, hogy ezt a népes harcos réteget visszatereljék a termelő munkához, megfosszák eddigi kiváltságaitól és a bizonytalan jogi helyzetű, kétes nemesek közül minél többet bekényszerítsenek a jobbágyi társadalom keretei közé. Ennek az eszközét jelentették a nemességvizsgálatok. A nemesi jogcímek hitelességének vizsgálata, a hamis és kétes nemesek kiszűrése a korabeli Franciaországban és Angliában is gyakoriak voltak, Magyarországon azonban a 18. században nagyságrendekkel több kétes jogcímű nemes élt, mint Európa nyugati országaiban8. Éppen a nemességvizsgálatok tanúvallomásaiból tűnik ki, hogy hogyan látta ez a népes kisnemesi réteg a 18. századi Magyarország társadalmát, és azon belül a saját helyét. Naplók és levelek alapján nem tudnánk válaszolni erre a kérdésre, ez a kisnemesség ugyanis jórészt még a 18. században is az analfabétizmusban és a szóbeliségben élt. Nyugat- Magyarország egyik nagykiterjedésű vármegyéjében, a népes nemességgel bíró kisnemesek végrendeleteit, a végrendelkezők és a tanúnak felkért helybeli kisnemesek aláírásait és keresztjeit. Az 576 nemes férfinak mindössze egynegyede (16,9 %) tudta leírni a nevét, a többiek csak keresztet rajzoltak! Igaz, a kisnemesek írástudása a 18. század végére valamelyest javult: mig a század első felében a vaji kisnemeseknek csak egyötöde, addig a század utolsó két évtizedében már 7 Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi dunántúli nagybirtokon. Bp. 1981. 175-188. 8 Felicity Heal-Clive Holmes: The gentry in England and Weales. Stanford 1994. 20-44. Jean Mezer: Le noblesse bretonne. Paris 1975. Henry Kamen: The iron century. London 1971. 139-180. 223
