Kiss Imola - Szőcs Péter Levente (szerk.): Arhitectura religioasă medievală din Transilvania (Satu Mare, 1999)
Németh Péter: Szatmár vármegye egyházai a 14. század első felében
98 és szegény, de "Magyarország szélén terül el, ahonnan kezdődően Talárországig (azaz Moldváig) már emberi települések sincsenek". A sásvári várispánsággal párhuzamosan létezett királyi magánuradalom, az ugocsai erdőispánság (ispánját először 1216-ban említik) tatárjárás utáni területi egybeolvadásából született meg Ugocsa vármegye a 13. század végén. Csakhogy Németit már 1230-ban Szatmár megyei településként említik, ebből következtetni lehet, hogy már a század elején a sásvári várispánságnak jelentős területi veszteséget kellett elszenvednie: a Tiszától D-re eső, nagyjából a Szamos, a Batár és a Túr által közrefogott területe ezidőtájt kerülhetett át Szatmár megyéhez. Ezt azonban nem követte az egyházkerület hozzáigazítása: a sásvári, majd jogutóda, az ugocsai főesperes továbbra is megtartotta joghatóságát az immár Szatmár megyéhez tartozó volt sásvári részeken; a szatmári főesperesnek be kellett érnie az erdődi esperesség bekebelezésével. Ugocsa mint nemesi vármegye 1298-ban tűnik fel, Szatmár egy évvel később, 1299-ben, ez tehát a zárópontja az átrendeződésnek. Az ilyenfajta változások azonban nem egyedülállóak. Amint erre már Kristó Gyula rámutatott, hasonló játszódott le a szomszédos Borsova vármegye esetében is: a Tisza bal partjára is átterülő megye tiszántúli részét a vele határos Szabolcs megyéhez csatolták 1241 után, ám ez a terület továbbra is a borsovai főesperesség részét képezte a középkoron át, mig a Tiszától a Kárpátokig húzódó részén a beregi erdőispánsággal összeolvadva alakult ki - az utóbbi nevét felvéve - a 13. század második felében Bereg vármegye. A nemesi megye ispánját és négy szolgabíráját a szatmárival ugyanazon évben 1299-ben említik elsőízben. A 13. században más jelentős változások is történtek. II. András király, apja adományát jóváhagyva Ugocsa tizedeit az egri püspöknek adta, amelyet IV. Béla király 1261-ben is megerősített. Az erdélyi püspök joghatóságát, s méginkább jövedelmét erősen csökkentő akciót száz év múltával IV. (Kun) László király szüntette meg, aki 1288-ban visszaadta azt az erdélyi püspökségnek, visszaállítva az eredeti állapotot. A tatárjárás után azonban az egri egyházmegye területéről jelentős, részben idegen származású (hospes) népesség vándorolt az Avas addig lakatlan szélére, létrehozva Apa, Asszonypataka, Felsőbánya, Lápos, Meggyes, Remete, Sárköz, Szinyér és Udvari településeket. Miután ők kezdetektől fogva az egri püspökség tizedfizetői voltak, Gyulafehérvár sem kérdőjelezhette meg egyházi hovatartozásukat annak ellenére, hogy a fenti helységek lakói Szatmár megyei földekre telepedtek le. így jött létre egy sajátos helyzet: az erdélyi egyházmegye területén volt egy egri enklávé, ami végig megmaradt a középkorban. 2/ Az 1332-7 közötti pápai tizedjegyzék az így kialakult képet rögzíti, mi is ennek megfelelően csoportosítottuk a jegyzékben felsorolt plébániákat. Az I. táblázat a szatmári főesperességhez tartozó plébániákat tartalmazza, mégpedig az 1332. évi II., az 1333. évi I., s az 1334. évi I. és II. részletben
