Banner Zoltán: Erdős I. Pál (Satu Mare, 2002)
IV.
jelenik meg igazságosztó Jelenésként, a Várakozás (1984) balkonján ülő nő elé pedig félreérthetetlenül úszik be a végtelenből egy fekete madár. S noha 1945 után megszakad a kapcsolata a magyarországi művészeti élettel - Budapest helyett Bukaresttel épülnek ki azok a kapcsolatai, amelyek biztosítják helyét az országos és európai művészeti élet vérkeringésében, s tehetségének elismerését. A Képzőművészek Romániai Szövetsége vezetőségében (hoszú időn át alelnökként) betöltött tisztségei ellenére magyar kultúráját, identitását s a romániai magyar művészet képviseletében előterjesztett javaslatait, kezdeményezéseit mindvégig tiszteletben tartották; Erdős azokkal a román művészekkel gondolkozott együtt, akik a romániai magyar művészetet az ország művészeti életének a szerves részeként, a magyar alkotókat pedig mindenben (díjakban, elismerésekben, tanulmányutakban, külföldi kiállításokon való részvételben stb.) egyenrangú és egyenjogú társaknak ismerték el.35 Olyan nyilt diszkriminációt tehát nem tapasztalhatott, ami az idő, az évek múlásának a keserűsége mellett belejátszhatott volna művei egyre drámaibb áthangolódásába. Amíg (a hetvenes években) csupán általában a művelődéstörténeti értékek, az élet alapvető ajándékai: szerelem, szépség, béke, fiatalság, alkotóerő s az értük vívott küzdelem, az értük elviselt szenvedés összefüggései, hiábavalósága fölött meditál - az önmagukban is tagolt, kimunkált vagy éppen emblematikus részleteket fegyelmezetten, abroncsszerűen egybefogja, összetartja a kompozíciós gondolat, a szenvedélyesen lüktető, de „biztonságos“ vonalszerkezet. Örökké ennek a biztonságérzetnek a vágya munkált művészetében, s ahogy befelé haladunk a személyi kultusszal szervesen összefüggő fizikai és szellemi diktatúra csapdáiban, éppen ez a titkos, elfojtott, de most már türelmetlen vágy, s a biztonságérzet lazulása veti szét, szaggatja szétfutó, tépett vonalhuzalok s amorf fekete foltok kaleidoszkópjává látomásainak tükrét. A demagóg, öngyilkos rendszer állandó kivilágítottságában nem volt ildomos felleget látni, munkái tulajdonképpen cím és téma meghatározása nélkül készülnek,36 amelyekben az alkotásra serkentő élményektől és emlékektől egyre távolodik egy virtuális világ, magának a művészi alkotás sorsának a gondjai felé. Mígnem a közel fél évszázadon át hűséges fenyőfapálcikával, ami önmagában alkalmas volt mind a legfinomabb, a legérzékenyebben „odalehelt“ vonalak, mind (lapjára fektetve) a tónusok, foltok, elmosások, tehát a tusrajzzal való kifejezés valamennyi texturális és hangulati tartományának a művelésére, érzékeltetésére és értelmezésére - valósággal átszúrja az Epilógus (1987) papírját, mintegy a szétfröccsent pacnikkal érzékeltetve: minden szent dolog besározódott. „A művészet szenvedély nélkül nem művészet! Nem érdemes művelni! A művészet szenvedély nélkül hasztalan cselekedetté válik. Alkotni végül is szenvedést jelent, felszabadulni a szenvedés alól a munkád által.“37 Akkor távozott - idejekorán! -, amikor már a munka sem szabadította fel a szenvedés, a veleszületett szomjúság kínja alól. * 32
