Banner Zoltán: Erdős I. Pál (Satu Mare, 2002)

III.

alatt fűzi sorozattá az első műveket, amelyekben látszólag a reneszánsz és a barokk örökifjú szépségét megszemélyesítő iijabb vagy érettebb női arcokban gyönyörködik, valójában pedig saját művészi újjászületését ünnepli. Később, a hatvanas évek második felében több - négy-öt-tíz lapból álló - kisebb (s műfailag is váltakozó: hol tus, hol ceruza, hol vegyes technikájú) ciklusba szervezi egyre bonyolultabb szövésű portrékompozícióit, általában oly címadó, tehát fogalmilag átfogóbb rajzok köré, mint A szépség dicsérete, A fantázia szárnyain, vagy egyszerűen csak az életét és pályáját eltéphetetlenül behálózó, végigkísérő irodalmi élmények, költészeti ráhangoltság megélénküléseként például 20 versbe álmodja bele önmagát. (Ady: A Zozo levele, Eminescu: Vénusz és madonna, Villon: Vastag Margót, Apollinaire: O, Lou, egyetlenegy szerelmem, ég Veled ! stb.)27

„Elegancia, (...) intellektuális látásmód, mely átszűri, de nem sápasztja meg az érzelmi élményt (...), alaposan átgondolt kompozíció, de spekulatív méricskélés nélkül (...), szépségkultusz (...), amely magába akarja olvasztani mindazt, amit az antik művészettől napjainkig kialakult szépségeszmények létrehoztak (...), és életközelség, naturalizmustól mentes, üde és friss kapcsolat a művész és modelljei között“ - írja az új hullámú grafikák első lapjait felsorakoztató 1965-ös kiállításról a szemtanú krónikás28, pedig még ezután születnek az új életérzésben elmerülő művész olyan művei, mint a Funerailles (1966), a Fekete pillangó (1967), Nocturno (1966), Ne higyj a szélnek (1967), A csillagszemű lány (1967), A végtelen változatosság (1969), az Itália, a Pillangók (1969), a Vakok Velencében (1972), az Improvizáció L, II., III. (1971-73) stb.

És a klasszikus motívumokkal együtt megjelennek a felületképzés modern eszközei, a csipkék, textilanyagok alányomása, a kollázs és kollográfía, vagy például a kazettázott tördelés, amivel idő és tér, emlék és varázslat, remény és nosztalgia egymásra vetüléséből bontja ki a Talány (1979) vagy a Robert Sabatier versére komponált Őszi ének (1969) „merengőjével“ (lásd: Vörösmarty ódája) küldött üzenetét: „A nők változnak mint az évszakok./ Én fa vagyok és faként tűnök el / kölönös szerelmeim erdejében.“29

*

Intermezzo, de nyelvileg a stiláris-szellemi fordulat éveibe illeszkedő „műfaji kaland“: az épületdíszítés. Minél érzékenyebben, számyalóbban, légiesebben zendül meg keze nyomán a rajz vonala, annál aggályosabban merül fel benne az állandóság, a tartósság, a maradandóság gondolata. Később, utolsó évtizedében erre a dilemmára - élet és halál, múlandóság és öröklét, alkotás és pusztulás, hit és kétely stb. - fájdalmas és kínzó antinómiáira épül valamennyi kompozíciója; egyelőre azonban, a hatvanas években még „kézzelfogható“, tapintható bizonyosságra vágyik. így lép először a fazekasműhelybe, majd ezen a nyomon elindulva érkezik a kihívás kapujába, amelyet az — egybként embertelen és megalomániás - építési/átépítési urbanisztikai változások kínáltak a megye-, sőt régiószékhellyé avanzsáló, hajdani csendes kis festővárosban, Nagybányán.

28