Ciubotă, Viorel - Nicolescu, Gheorge - Ţucă, Cornel (szerk.): Jurnal de operaţiuni al Comandamentului Trupelor din Transilvania (1918-1921) 2. (Satu Mare, 1998)

Istorie şi Geografie Istorică / Geschichte und Landeskunde / Történelem és országismeret - Migratii: evreii şi germanii / Migrationsbewegungen: Juden und Deutsche / Zsidó és német migráció

A SZATMÁRNÉMETI ZSIDÓSÁG

Haraszti György (Magyarország)

A több mint ezeréves múltra visszatekintő, a Szamos két partján elterülő Szatmár[németi] (románul Satu Mare, németül Sathmar, jiddisül Szátmer, vagy Szákmer) Szatmár megye közép-nyugati részében fekszik, a mostani román-magyar határ közelében. (A város 1918-ig, majd 1940-1944 között Magyarország része volt, 1919 után megyeszékhely.) A város keletről (a Kárpátokból) nyugatra (a Nagyvárad - Arad - Budapest útvonalon), illetve észak-nyugatról (Kassa) délkelet (Kolozsvár) irányába futó fontos kereskedelemi utak csomópontjában fekszik. A városi népesség fő bevételi forrása a második világháború végéig a mezőgazdaság és a könnyűipar. Lakosságának (1850: 13.000, 1910: 35.000) 80% 1918-ig magyar anyanyelvűnek vallotta magát, a második világháború végéig ez a szám a körülbelül 50.000 fős népesség 60%-ra csökkent.

A 16. század végéről hallunk először zsidókat említeni Szatmárról, Judkovics Jakabot és Ábrámovits Altert. A 17. század elején is megfordult a városban néhány zsidó, foglalkozásuk gyertyaöntő, papírgyártó, ékszerész, gombkészítő, kalapos, órás, bőrös, mosószer előállító. Naplemente előtt el kellett hagyniuk a várost, java részük a szomszédos Nagykárolyból jött. A 18. századi források is megemlékeznek sporadikusan a zsidókról. 1734-ban 11, 1735-ben 17,1746-ban 19 zsidót írnak össze, tehát feltehetőleg volt hitközség is, de aztán a 18. század hátralévő évtizedeiben és a 19. század első harmadában Szatmárnémeti gyakorlatilag zsidómentes, mivel a III. Károly kegyéből (1721) kapott szabadalomlevél alapján a szabad királyi város rangjára emelkedő település polgárai hosszú időre (a görögökhöz és rácokhoz hasonlóan) kizárják a Mózes-hitűeket. Ebben az időben a környékbeli zsidók a szomszédos földesúri (Károlyi, Teleki, Vécsey, Wesselényi stb.) birtokokon laktak.

A 19. század első évtizedeiben a zsidók egyáltalán nem lakhattak Szatmáron, csak vásárokon é§ üzleti ügyekben tartózkodhattak itt rövid ideig. A helyzet csak 1830 körül kezdett enyhülni. Ekkor már több zsidó árendás lakott a városban. A megváltozott társadalmi-gazdasági légkörben 1841-től néhány zsidónak egyénenként engedélyezték a tartós letelepedést.1

1 így például az 1841. évben „ [...] kéri Klein József ungvári rézöntő mester is a telepedési engedélyt, kérelméhez egy 1838-ban kiállított erkölcsi bizonyítványt csatolva. Azonban a körültekintő tanács mielőtt döntene, azt is tudni kívánja, miként viselte magát a folyamodó az ungvári bizonyítvány kelte óta és ezért újabb hiteles bizonyítványt követelt. Miután pedig a folyamodó később bemutatta a kívánt bizonyítványokat a városi tanács