Diaconescu, Marius (szerk.): Mediaevalia Transilvanica 1998 (2. évfolyam, 1. szám)
Elite
50 Zsoldos Attila is, hogy 1265-ben a királyné kúriájában ítélő bírák között sorolják fel57. Mindezen adatok a nemzetség Vas megyei ágát érintik, de hasonló a helyzet a meszesi ág esetében is, amelynek egyetlen jelesebb tagja, Izsép fia Mátyás a szepesi prépostságig vitte58. Az pedig már más lapra tartozik s szempontunkból érdektelen, hogy a nemzetség Lackfi ága a 14. század elején felbukkanva az ismeretlenség homályából szédítő karriert futott be az Anjou-királyok szolgálatában. Ezen adatok ismeretében szerfelett valószínűnek tűnik, hogy a két krónikás tollát nem a rosszindulat vezette, amikor némi lenézéssel vegyes tartózkodással írtak a Hermánok eleiről. Afféle bevándorló lehetett a Hermán nemzetség magyarországi őse, mint az, az országba szintén Gizella királynéval együtt érkező Kál (.Kaal) nevű svábországi ember, akit szintén “szabad ember”-nek (homo libere condicionis) mond forrásunk, s aki Sopron megyében telepedett meg. Ennek a Kálnak az utódai szintén megérték a 13. századot, ám időközben elvesztették szabadságukat. II. Géza uralkodásának idején ugyanis a soproni vár jobbágyai saját soraikba kényszerítették Alykont, Kál egyik leszármazottját, s a korábbi szabadságot csak ennek fia, István nyerte vissza II. András király kegyéből59. Adataink tehát nem erősítik meg azt a hallgatólagos vélekedést, mely szerint a Hermán valaha is az Árpád-kor nobilis nemzetségei közé tartozott volna. Hogy az utolsó kételyeket is eloszlassuk e tekintetben - amelyeket a Hermánok esetében sokkal inkább a nemzetségek kivétel nélküli előkelőségének általános történetírói hagyománya táplál, semmint a genus történetére vonatkozó forrásaink tanúsága60 - vessük egybe a Hermánok közszereplését egy olyan nemzetség hasonló tetteivel, amely genus esetében az előkelőségnek még a látszata sem igen merülhet fel. A Vas megyével délről szomszédos Zalában élt a Damasa nemzetség61. Szerény birtokaik nem terjedtek túl a megye határain, amelyeken belül ugyanakkor tagadhatatlanul bizonyos ismertségnek és tekintélynek örvendtek a rokonság tagjai, s nyilván ennek tudható be, hogy feltűnő rendszerességgel kaptak részt a megyei közélet eseményeinek intézéséből. 1232-ben, amikor a Zala folyón innen és túl lakó királyi szerviensek sokasága uralkodói felhatalmazás birtokában a Bertalan veszprémi püspök és az Atyusz bán közötti birtokvitát próbálta megítélni, a főpap tanúi között ott találjuk a nemzetség egyik tagját, Damasa fivérét, Mártont. A tanúkat az oklevél történetesen éppúgy “eléggé nemesek”-nek (satis nobiles) mondja62, mint Kézai a 57 1265: CD VIL/1. 338., keltére ld. Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltő és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig (a Történelmi Tár 1908. évi számában megjelent “Pótlások ...”-kal kiegészítve). Szerk. Koszta László. Szeged 1988. 128-129. (70.sz.) és 124-125. (52.sz.) 58 Karácsonyi J.: A magyar nemzetségek i.m. 622. 59 1212: UB I. 62-63. 60 Vö. Szűcs Jenő találó megjegyzésével i.m. 360. 61 1298: ÁÚO X. 326.; 1310: Anjoukon okmánytár I-VH Szerk. Nagy Imre, Nagy Gyula. Bp. 1878- 1920.1. 216., ld. még Karácsonyi J.: A magyar nemzetségek i.m. 415-417. 62 1232: Zala II. 643-644. - A kifejezés társadalomtörténeti hátterére ld. Zsoldos Attila: “Eléggé nemes férfiak ...” A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól. Zalai történeti tanulmányok (Zalai Gyűjtemény 42.) Szerk. Káli Csaba. Zalaegerszeg 1997. 7-18.
