Szőcs Péter Levente (szerk.): Complexul Memorial Ady Endre. Ghid (Satu Mare, 2020)

Our little mansion

meu mai mic, Lajos, comic de tânăr, este totuşi un domn cu o vârstă respectabilă.

[...] Tatăl meu este un domn extraordinar, singurul membru al familiei care a dat cu picioarele în şcolile latine, motiv pentru care a rămas un ungur neînfrânat, drept şi natural, străbun şi tiran. A fost şi ar fi târzie, imposibilă şi totodată inutilă îmblânzirea bătrânului. Tatăl meu să rămână aşa cum e, omul care ne-a stricat şi ne-a îndreptat nouă viaţa. Căsuţa în care stăm este una mai nouă, iar pe cea veche, din curtea inferioară, unde m-am născut, nu am îndrăznit să leo arăt. Prea mulţi dau în mine şi acuma, şi nu mă plac, şi mă suspectează imediat că-mi ofer prea repede prestigiul ce se cuvine poeţilor mari şi celor trecuţi în nefiinţă. Dar nu este un loc rău acest mic conac al nostru, în mijlocul unui teren de aproape trei hectare, cu arbori, orientat spre sud între flori. A fost o dorinţă a mamei, care, cu sufletul ei mare şi pasiv, doar dacă se împotrivea putea obţine ce vroia.

Eu merg la Mecenţiu atunci când mama mea doreşte, sau când mă satur de sanatorii şi hoteluri, sau sunt foarte prigonit, deprimat sau umilit. Flirtez - azi încă poate doar flirtez - cu bătrâneţea, dar această bătrâneţe s-a aşezat deja pe spinarea mea şi mă tem că azi-mâine mă împrietenesc din nou cu satul, cu Mecenţiu, iar dacă într-un moment nebun nu mă însor şi sihăstria mea de oraş va rămâne o ficţiune, mă întorc acasă. Deocamdată, mai ales vara, sunt destul de des acasă. Asta a devenit deja lege, iar fratele meu mic, singurul meu frate, profesorul, care, ah, e om fericit! - îşi poate lua vacanţă ca un elev, şi părinţii noştri bătrâni vor să ne vadă împreună să ne hrănească. Dragă domnule redactor, restul numai aşa ţi l-aş putea spune, dacă ai veni în sfârşit în sătucul meu, unde team invitat, te-am ademenit de atâtea ori. Atunci ai vedea că eu am putut veni doar de aici, unde vara stau şi scriu şi citesc în foişor, iar în cameră mă lupt cu ţânţarii, ca mai demult în Pesta, sau în ţară cu altfel de ţânţari. Şi ai vedea un băieţel care la vârsta de treizeci şi cinci, sau imediat la treizeci şi şase de ani, nu se teme de Tisza István, dar îl ascultă cu umilinţă pe tatăl său când acesta îl încurajează la căsătorie şi îi vorbeşte despre inutilitatea meseriei de poet. Bătrânul are o mare durere că nu are nepoţi, şi i-aş explica degeaba că nici o mie de poezii, cititori şi adepţi nu sunt un nimic - nu m-ar crede.

La noi, poeţii au o soartă foarte precară (şi acum mă laud), dar nu e imposibil ca eu să tac nu peste mult timp, să încetez să scriu şi să trăiesc, şi să mă întorc acasă, în „curia” noastră micuţă. Tatăl meu, de altfel, şi-a ochit un loc foarte frumos în spatele casei, unde se vor înmormânta modest şi în linişte cei din familia Ady din Mecenţiu, originari din Dioşod. Te îmbrăţişez, dragă redactore, şi Dumnezeu să ţină departe de tine astfel de gânduri.”

Ady Endre: Curia noastră mică. Az Érdekes Újság. 28 septembrie 1913.

34

[...] Nagyszerű úr ám az apám: családjának egyetlen tagja, aki elrúgta volt magától a latin iskolákat, ennek folytán zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok magyar maradt. Késő és lehetetlen volt és volna az öregurat megszelídíteni, hiábavaló is: édesapám már csak maradjon meg olyanosnak, amilyen voltával rontotta vagy igazította az életünket. A házikó, ahol lakunk, újabb ház, a régit, ahol születtem, az alsó udvaron, nem mertem megmutatni, mert még mindig túl elegen bántanak és nem szeretnek engem, s rögtön meggyanúsítanak, hogy saját magamnak sietve ajándékozom a csak halott és nagy költőknek kijáró megtiszteltetést. De nem rossz hely ez a mi kis kúriánk, egy majdnem három hektáros telek közepén és fásán, délnek nézőén és virágosán, ami megint az anyám akarata, aki pedig a maga nagy, passzív leikével csak úgy akarhatott mindig valamit: nemakarást kellett tettetnie. Érmindszentre én akkor megyek, amikor az anyám kívánja, avagy unom a szanatóriumokat és hoteleket, vagy pedig nagyon üldözött, letört avagy megalázott vagyok. Kacérkodom, talán ma még csak kacérkodom az öregséggel, de ez az öregség bizony csak a nyakamon van, s félek, maholnap megint összebarátkozom a faluval, Érmindszenttel, s ha egy tébolyodott percemben meg nem házasodom, s ha a városi remeteségem fikció lesz, hazajövök Érmindszentre. Egyelőre s különösen nyáron, gyakran vagyok itthon, ez már törvény, meg azután az öcsém, egyetlen testvérem, tanár, aki - oh, boldog ember! - úgy vakációzhat, mint egy diák, s szülő öregeim együtt kívánnak bennünket látni és táplálni. Édes szerkesztő uram, a többit csak akkor tudnám neked elmondani, ha végre eljönnél ebbe az én kis falumba, ahova annyiszor hívtunk, csábítottunk. Akkor majd meglátnád, hogy nekem csak innen lehetett jönnöm, ahol nyaranként a lugasban olvasok és írok, és a szobámban szúnyogokkal viaskodok, mint egykor Pesten és az országban másféle szúnyogokkal. És látnál egy kicsi fiút, aki harmincöt, sőt majdnem harminchat éves korában nem fél még Tisza Istvántól sem, de alázatosan meghallgatja az apját, mikor házasodásra buzdítja s a költőség haszontalanságáról beszél. Az öregúrnak nagy fájdalma, hogy nincsenek unokái, s hiába magyaráznám neki, hogy ezer vers, olvasó és hívő se kutya - ezt se hiszi el nekem.

Fene rossz sorsa van nálunk a poétáknak (és most hencegek), a poétának, de mégse lehetetlen, hogy én hamarosan le fogok csendesedni, élni és írni megszűnők, s hazamegyek a mi kis „kúriánk”-ra. Az apám egyébként a ház mögött szép helyet szemelt ki, ahol az Érmindszentre származott diósadi Adyak fognak szerényen és csöndesen temetkezni. Ölellek, kedves jó szerkesztő uram, s az Isten tartsa tőled távol az ilyen gondolatokat.”

Ady Endre: A mi Ids kúriánk. Az Érdekes Újság. 1913. szeptember 28.