Szőcs Péter Levente (szerk.): Complexul Memorial Ady Endre. Ghid (Satu Mare, 2020)

Curia noastră mică - A mi kis kúriánk

„[...] Tu crezi că viaţa, căminul şi locul de refugiu a lui Ady Endre: familia, casa, satul natal sunt cele care încă, şi deja, interesează oamenii. Să ai Tu dreptate, că tot Tu ai fost cel care atunci când acum opt-nouă ani a râs lumea de poeziile mele, cu puterea de a mă reduce la tăcere, mi-ai ordonat să scriu, şi să nu-mi fie frică. Omul ambiţios din zilele noastre, pe orice teren de activitate, reuşeşte să-şi întemeieze o familie, iar dacă nu o va face, pentru a asigura aşa-zisa vatră din banii lui, din sângele lui, ce este un lucru bun. Eu am avut parte de sânge, chiar dacă bani nu prea am câştigat, dar dacă le aveam pe ambele, poate nu ajungeam în acest cel mai frumos stadiu al civilizaţiei.

Mi-am creat o religie proprie din predestinarea calvină şi fatalism ul turcesc, deci sunt burlac, hoinar fără ţară şi cămin. Adică nu, iată, sunt din nou în Mecenţiu, în nobilul, dragul meu sătuc de pe Valea Ierului [...], în casa mamei şi a tatălui meu. Acum patru-cinci ani am încercat - şi ar fi mers strună - satul, viaţa la ţară, ţărănimea, mentalitatea anti-Budapesta, dar s-a terminat şi această fantezie. Eu nu mai suport satul, nu mai suport, nu am nicio scuză pentru el, nu suport nici oraşele de provincie, târgul unguresc, care cu ambiţiile sale de Budapesta, sau chiar de Viena, este şi mai insuportabil. De fapt şi Budapesta este un sat, şi locuitorii ei sunt în majoritatea lor de origine rurală. Tot ce iubim în ea este acel sentiment deosebit al unui sat, degeaba are asfalt, magistratură, Bărczy, Văzsonyi, vise, crâşme, iluminat şi femei superbe.

[...] Iată cât vorbesc, când tu, domnul meu redactor, miai cerut să vorbesc despre Mecenţiu, despre locul meu de recreere, despre curia noastră mică, Tusculanumul meu privat.

Pentru mine, Mecenţiu înseamnă în primul rând mama mea, care nu îndrăzneşte nici să suspine, dacă eu cumva dorm şi visez, şi tatăl meu, care scoate o înjurătură exact la ora cinci dimineaţa în curtea inferioară, cu toate că nu-1 mai lăsăm să gospodărească: am arendat puţinul pământ, şi are două slugi bătrâne şi atât de degeaba, că nu merită efortul plămânilor. Mecenţiu este un sat din comitatul Sălaj (de multe ori te-am rugat, redactorul meu drag, să vii într-o zi de vară plictisitoare, să te alintăm şi să te găzduim în casa noastră) şi urmează Mandjuria. Că de douăzeci de ani ne promit drum pietruit, însă şi azi iezerii fac excursii în băltoacele drumurilor noastre. Sunt adesea la Mecenţiu, chiar dacă nu stau timp îndelungat. Poate inima mea conservatoare, care nu ţine pasul cu vremea, este motivul. Ii iubesc şi îmi fac griji pentru cei doi oameni bătrâni, mama mea şi tatăl meu. In special pentru mama mea, o frumuseţe de şapte judeţe şi de o bunătate rară, care, poate din cauza mea, a îmbătrânit mai devreme decât ar fi fost normal. Iar tatăl meu, care încă îmi pare mie şi fratelui

CURIA NOASTRĂ MICĂ

„[...] Te úgy hiszed, hogy Ady Endre élete és gubója és mentsvára: családja, háza, szülőfaluja érdekli az embereket, érdekli még, vagy érdekli már. Legyen neked a Te hited szerint [...] Mai, feltörekvő ember minden pályán eléri azt, hogyha nem is családot, de úgynevezett tűzhelyet alapít a pénzéből, a véréből, ami okos dolog.

Nekem kijutott a vérből, ha pénz nem is sok adatott, de ha mind a kettő együtt lett volna tán: a civilizálódásnak ezt a legszebb polgári állomását nem érem el. A kálvinista predesztinációnak szédítő paradoxonából s a török fatalizmusból csináltam magamnak egy különleges vallást: szóval agglegény vagyok, hazátlan, otthontalan, kóborló. Azaz mégsem: íme Érmindszenten vagyok megint, drága [...], nemes kis érmelléki falumban, az édesanyám, az édesapám hajlékában. Négy-öt évvel ezelőtt megpróbáltam, s gyöngyösen ment volna a falu, a falusi élet, az elparasztosodás, az anti-Budapest, de már ennek a képzelésnek is vége. Nem bírom ma már a falut, nem tűröm, nincs számára mentségem, nem viselem, akár egy magyar vidéki várost, mely az ő budapesti, sőt wieni ambícióival még tűrhetetlenebb és elviselhetetlenebb. Hiszen Budapest is falu, s lakosai többnyire falusi emberek, s amit szeretünk benne, az az ő különös falusága, hiába az aszfaltja, a magisztrátusa, Bárczyja, Vázsonyija, álmai, korcsmái, világítása és fölséges női.

[...] Nini, mennyi mindent kezdek összehordani, holott Te, kedves szerkesztő uram, Érmindszentről parancsoltál szólnom, saját külön tuszkulánumomról s a mi kis kúriánkról.

Hát Érmindszent nekem legeslegelőször is az édesanyámat jelenti, aki sóhajtani se mer, ha én netalán alszom és álmodom, és az édesapámat, aki pontosan hajnali öt órakor káromkodja el magát az alsó udvarban, holott ma már nem is engedjük gazdálkodni, kicsi földjét bérbe adattuk, s két olyan szükségtelen vén cselédje van, akikért nem is érdemes a tüdőt szaggatni. Érmindszent Szilágy vármegyei falu (sokszor könyörögtem, édes szerkesztő uram, gyere le egy unalmas nyári napodon, hadd kedveljünk és vendégeljünk a mi otthonunkban), s utána Mandzsúria következik. Ugyanis: húsz év óta ígérik nekünk, hogy köves utat csinálnak mifelénk, azonban ma is még tengerszemek járnak kikirándulóba pocsolyás utainkra. Gyakran vagyok Érmindszenten, ha nem is sokáig, talán a világtól elmaradt, konzervatív szívem lehet ennek a magyarázója: nagyon szeretem és féltem azt a két öreg embert, akik az anyám és az apám. Az anyámat különösen, a valamikor hét vármegyére szóló szépséget és jóságot, aki talán miattam öregedett meg hamarabb, mintsem szabad lett volna, de az apámat is, aki ma még nekem és Lajos testvéremnek öccséül tetszhető, komikusán fiatal, de bizony mégis öregúr.

A MI KIS KÚRIÁNK

32