Szőcs Péter Levente (szerk.): Călătorii istorice pe Valea Someşului. Ghid turistic (Satu Mare, 2014)
Medieşu Aurit
de la Medieşu Aurit a avut foarte probabil o contribuţie semnificativă în preluarea roţii olarului de către vandali şi în răspândirea ceramicii produsă cu această tehnologie la nord de Carpaţi, în sudul Poloniei de azi. în cimitirul de incineraţie de la Medieşu Aurit - La Leşu au fost înmormântaţi foarte probabil meşterii olari ai centrului de producţie ceramică din vecinătate, de la Şuculeu. Cimitirul a fost descoperit cu ocazia plantării viţei de vie, din această cauză fiind parţial distrus. în intervalul 1964-1971 au fost cercetate în total 74 de morminte, dintre care 61 cu oseminte incinerate în urnă şi 13 direct în groapă. Marea majoritate a urnelor erau modelate cu mâna, deseori ornamentate cu brâu alveolat. Este caracteristică acoperirea urnelor cu străchini sau capace confecţionate în mod special, formând un set unitar cu urna. Inventarul este format din fibule din fier sau din bronz, catarame şi cuţite. Toate aceste elementele indică prezenţa în zonă a populaţiei dacice de epocă romană, însă armele descoperite în morminte atestă şi elemente germanice, foarte probabil aparţinând vandalilor. Umbo-urile de scut cu antenă, vârfurile de lance înfipte în pământ, pintenii şi foarfecele sunt obiecte care au aparţinut unor războinici vandali, care trăiau alături de olarii daci. Situată la graniţa dintre Ţara Oaşului şi Valea Someşului, istoria comunei Medieşu Aurit rămâne necunoscută până la a doua jumătate a secolului al XIII-lea. în 1271 sau 1272, regele Ungariei Ştefan al V-lea acordă privilegii oaspeţilor din Medieş, fapt care coincide cronologic cu prima menţiune scrisă a localităţii. Nici un deceniu mai târziu, în 1280, localitatea apare ca proprietate a palatinului Moys din neamul Pok, care o lasă prin testament ginerelui său Mauriţiu, întemeietorul familiei Móricz de Medieş. După mai bine de 14 Nagy valószínűséggel az Aranyosmeggyes - La Leşu lelőhelyen azonosított hamvasztásos temetőben helyezték örök nyugalomra a szomszédos Şuculeu kerámiaközpont fazekasmestereit. A temetőt szőlőtelepítés alkalmával fedezték fel, emiatt már részben megsemmisült. 1964 és 1971 között 74 sírt tártak fel, amelyek közül 61-ben a maradványokat urnákba helyezték, 13-at pedig egyenesen a gödörbe. Az urnák nagy többsége kézzel formázott volt, gyakran díszítették őket hullámvonalas övvel. Jellegzetes, hogy az urnákat a külön erre a célra készült tálakkal és fedőkkel fedték be. A mellékleteket vasból vagy bronzból készült fibulák, csatok és kések képezték. Mindezek az elemek a dákok római kori jelenlétét támasztják alá a vidéken, viszont a sírokban talált fegyverek germán, legvalószínűbben vandál, jelenlétre is utalnak. A hegyes pajzsdudorok, a földbe szúrt lándzsahegyek, a sarkantyúk és ollók a vandál harcosok jellegzetes használati tárgyai, akik a dák fazekasok közössége mellett élhettek. A község az Avas vidéke és a Szamos völgyének találkozásánál fekszik, története a középkor korai szakaszában homályos, a legkorábbi források a 13. század második feléből származnak. Aranyosmeggyes neve 1271-ben fordul elő először, amikor V. István király kiváltságokat adományoz az itt élő német hospeseknek. 1280-ban már Moys nádor birtokaként szerepel, aki vejére, Móricra, a meggyesi (meggyesaljai) Móricz család ősére hagyta. Jó egy évszázaddal később öt pápai oklevél szolgáltat adatokat a település történelmére vonatkozóan. Pontos időrendi kapaszkodók hiányában csak töredékesen és bionytalanul rekonstruálható a vázolt történet. Az oklevelek szerint pontosan meg nem határozott időszakban, de még 1215 előtt, a magyar királyság elfoglalta Meggyes helységet a románoktól.
