Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 30/2. (2014)
Istoria culturii
A történelem templomai... Azok pedig, akik nemcsak verseket szeretnek olvasni, hanem el tudnak mélyedni egy életműben, (újra) fel kell hogy fedezzék, milyen tág skálán érvényesíthette Ady a költői énképzet (jel)képi megjelenítésének az ihletét vagy éppen a „gesztusát”. A motívumok változott alakban történő visszatérése ebből a szempontból különösen beszédes - de egy általános tendenciának a része. Ady a szenzitíven meghatározott kompozícióktól végül olyan kompozícióig jutott el, amelyekben túl a szenzitív tapasztalaton (amelyet gyakran azért idézett fel, hogy in expressis verbis tagadja) nagyon különnemű tárgyi és esetleg absztrakt elemeket rendezett egymás mellé. „Megállók lihegve: Páris, Páris,/ Ember-sűrűs, gigászi vadon” (Paris, az én Bakonyom), így egy korai versben; Szegény fiúk, kiknek hallanotok/ Csak megvénült könyveinkből lehet,/ Mit súgnak az éji Szajna-habok.// Évezred halt meg, nemcsak ezredek...” (Sajnálom szegény fiúkat), így az utolsó években; vagy még egy példával, önnön testéről: „Ki vagyok? A Napisten papja,/ Ki áldozik az éjszaka torán./ Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.” (Egy párisi hajnalon), így a korai korszakában; „Testem, ez a szent, kényes szerszám,/ Mint valami ördöngös posta,/ A Most-Idők rémületei/ Előre és magával hozta.” (Már előre rendeltettem), így az utolsó években. Vannak aki azt úgy írják le, mint a szimbolizmustól az avantgarde-ig vezető utat; mások inkább úgy, mint a világ, a Minden meghódításának bizonyosságától a világ elvesztéséhez, a Semmivel való konfrontálódás bizonytalaságáig, ennek magyarázatnak az egyik verziójában, az affirmációtól az iróniáig vezető utat; és megint mások az instrumentális nyelvhasználattól az önreferenciás nyelvhasználatig vezető utat. A definíciók különbözőségét semmiesetre sem becsülöm alá - de kétségtelenül ugyanarra az útra vonatkoznak. S bizonyos, hogy nem könnyen lehetne egy másik költészetét idézni, amelyik hasonló erővel és gazdagsággal jelenítené meg ennek az útnak a (jel)képeit, illetve: a (jel)képét. A torony másik megtestesülése így például a Chartres-i katedrális. Ez pedig a „történelmi tárnák” legmélyebbjeiből hozza fel a Szépség kultúrát védő üzenetét. Kereskényi Sándor Muzeul Judeţean Satu Mare Satu Mare, RO kereskenyis@yahoo.com Könyvészet Bóka László, Ady Endre pályakezdése. Bevezetés az Ady-kérdésbe. Bp., 1955. Cornea, Andrei, Turnirul khazar, Buc., 1997, 9-18. Czeizel Endre, Ady Endre. In: Költők, gének, titkok. Bp., 2000. 107-120. Danto, Arthur, Metafora, kifejezés, stílus. In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Bp. 1992. 129-168. Derrida, Jacques, Az el-különböződés. In: Bacsó Béla(szerk-): i.m. 43-46. Eliade, Mircea, Sacrul şi profanul. Buc., 1995. H. Nagy Péter, A vár fehér asszonya. In: Ady-kollázs. Pozsony, 2003, 13-42. Jauss, Hans-Robert, Studien zum Epochwandel der ästhetischen Moderne. Frankfurt a.M. 1989. Heidegger, Martin, A műalkotás eredete. Bp., 1988. Hoppál Mihály, Ady „sámánizmusa”. Ethnographia. 108. 1997. Kardos László, A huszonegy éves Ady Endre. Gyoma, Kner, 1942, 88 p. Kenyeres Zoltán, Ady Endre. Korona, Bp., 1997. Király István, Egy forradalmi modell. Ady Endre: Margita élni akar. In: Hazafiság és forradalmiság, Bp., 1974. Király István, Ady Endre I-II, Bp., 1970. Kós Károly, Erdély története. Kolozsvár, 1932. Kulcsár Szabó Ernő, Az „én” utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. lm: Irodalom és hermeneutika. Bp., 2000. Lőrincz Csongor, Hang-jelek és jel-látás Az eltévedt lovas szövegszerkesztésében. Irodalomtörténet, 2007. Pór Péter, „Szimbólumoknak volt a szeretője”. In: Tornyok és tárnák. Tanulmányok a költő teremtés alakzatairól. Pozsony, 2013. Szegedy-Maszák Mihály, Ady Endre szimbolizmusa és a francia költészet. In: Minta a szőnyegen. Bp., 1987. Tamás Attila, Értékteremtők nyomában. Művek, irányzatok, elméleti kérdések. Debrecen, 1994. 171
