Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 29/2. (2013)
Istoria culturii
Kereskényi Sándor elutasító gesztusa, az élet, a világ javíthatatlanságának távlatában. A Szent valaha reménnyel kecsegtető szemantikáj át véglegesen elutasító vers a Circumdederunt. Elet és halál, csend és kiáltás, szeretet és gyűlölet, poézis és prózaiság mintegy utlosó csatája ez, annak az embernek a tudatában, akit még Szilágyi Domokosnak hívnak. A költői harmónia, a Szép igéző tekintete túlságosan messziről néz vissza. Esedeg arra jó csupán, hogy jelezze: ennek a velejéig értelmeden világnak, ennek az emberhez méltadan szenvedésnek, amit Isten tudja miért életnek hívnak, van valami szerkezete, mégiscsak van eleje és vége. Bár ez is talán túl ésszerű az észellenes valósághoz képest. Ezt az ésszerűséget, meglehet, nem is tudásunk, hanem vágyaink hazudják neki: Lettem, hogy legyek végtére ország-világnak cégére; ki tudja, ilyen cég ér-e bármit is - járjunk végére. Itt a Szép, valóban, más nem lehet, mint a feledésre ítélt hajdani vágyak halódó nosztalgiája. Irodalomtörténeti paradigmák Összegzésképpen elmondhatjuk: Páskándi Géza mindvégig abból indult ki, hogy amíg az egyén élete a közösség (család, kultúra, nemzet) közvetítésével lényegében megbontadan értékegységben folyik, addig bármikor új értelmet nyerhet egy sajátosan közösségi (tehát az adott egyén közveden életkörén kívüli) beszédmódban. Ez a historizáló diskurzus rávetíthető bármely kollektivista ontológiára, amelynek alapján a nagy döntéseket igénylő, feltédenül kezelendő ellentmondások feszültségében mindig megerősödik az egyének csoportja, és ez az egyéni szabadság végső biztosítéka is. Még akkor is, ha ez a közösségiség materialista módon egyáltalán nem legitimálható, csupán a szakralitás alapelvének bevonásával.10 11 Ezzel szemben Szilágyi Domokos — részint a maga hibájából is — sokszor megtapasztalta, hogy épkézláb elbeszélések csak épkézláb kultúrákban születhetnek meg. Ezért minden nagy narratíva egy végső soron ellenőrizheteden racionalitású, voluntarista módon kinyilatkoztatott ontológiai diskurzusnak rendelődik alá. Az eddigi történeti kultúrákban — minden „felhalmozott” érték ellenére - nincsenek igazán termékeny feszültségek. A kultúrák belső feszültségei jobbára pusztító, romboló jellegűek, ennek következtében pazarló módon sorvasztják bele a kiszolgáltatott egyénekbe azok legmarkánsabb értékeit. Az úgynevezett közösségi értékek nem az egyéni értékek minőségi összetételét jelentik, hanem éppen ellenkezőleg: a minőségi egyéni értékek kíméletien elidegenítésével történt felhalmozás eredményei.11 A Páskándi Géza és Szilágyi Domokos alkata és művészete közötti eltérések önmagukban is egyfajta intellektuális vetélkedést gerjeszthettek. A köztük kialakult (olykor egészen éles) versenyhelyzet fő oka azonban az államszocializmus megosztó kultúrpolitikája volt. A versenyhelyzetet elsősorban és mindkét részről visszafojtott indulat jellemezte, s legszomorúbb következménye az alkotó személyiségek közé éket verő bizalmadanság, illetve mindkettőjük hangsúlyozódó sebezhetősége volt.12Mindez a legnagyobb mértékben összefüggött a szocialista kultúrairányítás ama törekvésével, hogy az élvonalbeli alkotókat egymástól minél jobban elszigeteljék, ezzel is elősegítve ellenőrizhetőségüket, illetve művészi teljesítményük társadalmi hatékonyságának korlátozását. Sok jel mutat arra, hogy a költői versengésből folyó események és helyzetek jobbára baljós alakulása szinte be volt kódolva Páskándi és Szilágyi személyiségfejlődésébe is. A kisebbségi költők 10 Szász László, A bűntudat újrafelosztása avagy az elveszett identitás. In: Pécsi Györgyi (szerk.): im., 105 o. 11 T. Szabó Levente, A Szilágyi Domokos körüli vita mint az irodalomtörténet provokációja. In: Pécsi Györgyi (szerk.), im., Illő. 12 Az értelmiségi állapot és magatartás ellentmondásaiból fakadó alkati sebezhetőségről lásd. Michel Foucault, A kívüliséggondolata. In -.Athenaeum, 1991 /1,81 -104 o.; illetve Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában. In: Kommentár ésproféría. Budapest, 1969, 301-334 o. 238
