Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 29/2. (2013)
Istoria culturii
való feltétlen ragaszkodás. Ennek az esztétikum autonómiájához egyértelműen ragaszkodó állásfoglalásnak némileg ellentmond a költő ama későbbi felismerése, mely szerint „a szép mögött mindig a szent áll’. Azaz az esztétikai tapasztalat ontológiai mögöttese egy szakrálisnak tekinthető létdimenzió, amely a befogadóban képes felkelteni a tökéletességben való hit igényét. Páskándi úgy véli, mindez „nyelven túli rendelés” — valami egyszerre csak megvillan a mindennapi tudat éjszakájában, aztán éppoly hirtelen eltűnik, amikor pedig nosztalgiától gyötörten próbáljuk felidézni a szépséges látomást, kiderül: a valaha mindent megvilágító szent fény egyre homályosabb, egyre csak fakuló jelentéktelen emlék. Ez ellen lázadozva hozta létre Páskándi újszerű intellektuális költészetét, amelynek a legteljesebb mértékben episztémikus, azaz ismeret-értelmező jellege van, s művészi végcéljának a világban létezők esszenciális ontológiájának költői feltárását tekinti. A költő tehát — a platóm példával szólva — egyfajta „ideákra emlékező poézist” művel — s ennek különös jellemzője, hogy a mindennapi tapasztalat elől elzárkózó metafizikus lényeg jelképesen visszaköszön a versszöveg stiláris megvalósítottságában, a tartalom pedig mintegy hazatalál a formába. „Talán azért, mert a táj gyakran kifutott a szememből — a nyelvi táj felé futottam.. .belső nyelvet akartam, amelyhez a külső, a beszélt és írott, alig csupán ábécének elég.. ,”5 Ez a jellegzetesen asszociatív versképző módszer — a költő „transzcendens grammatikának” nevezi - csupán technikailag használja az arhaikus népiesség formahagyományát vagy a szürrealista poétikavívmányait. Versformáló invencióját mindig egy központi eszme fegyelmezi, egy meghatározó gondolat uralja. Az alkotó személyiség önfelszabadítását hirdeti a lírai konvenció nyűgeiből, s közben mégis magára veszi a legmakacsabb ideológiai jármot — a kelet-európai történelem legsivárabb tapasztalataival viaskodva tesz hitet az etnokulturális értékek szubsztancialitása mellett. A költészet és tárgya közötti válaszfal lerombolása után tehát egy másik fal felhúzásán szorgoskodik. Tette jogos önvédelemnek tűnik, valójában azonban leplezett támadás ez. Indulása rendkívüli tehetséget sejtet. Elsősorban a népies, népdalszerű formákat kedveli, de nem idegen tőle az expresszionista vagy szürrealista típusú szabadvers sem, vagy a filozofikusintellektuális veretű komplex létköltemény. A S^ita-kötő című vers szerencsésen elegyíti e formaelemeket, s egy eszmélkedő költőnemzedéknek lett a programverse, nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. A vers a mozgalmi, optimista József Attila-recepció törésvonalát is jelzi, s egyúttal sejteti a kitörés igényét, az esztétikum fogalmának korszerűbb költői meghatározása felé: A S^ent és a S%ép... Ki tud engem röptön-fogni? Ki tud sorsomon zokogni? Ki tud szárnyamon elszállni? Ki halottak mellett hálni? Szita-kötő, szita-kötő, O, te velem elszárnyaló, lehajtó fűzfán-tűnő, szűz vizemet beárnyaló. Hangsúlyozandó, hogy a magyar versesztétikák 20. századi fejlődésfolyamatában éppen az ötvenes évek közepén történt jelentős elmozdulás a tematikus versépítekezés felől a stílus által meghatározott, a stílusokat szabadon keverő, intertextuális ihletettségű kompozicionális formák felé. Ez érhető tetten az idézett költeményben is: a népdalszerű, felező nyolcasra épülő strófaszerkezet a legfilozofikusabb mondanivaló kifejezésére szolgál, s ugyanakkor jól példázza a magánéletiséget a mozgalmisággal immár szembeállító irodalmi kísérletezések fontosságát is. A Szent gyökerei — már az ifjú Páskándi szerint is — a legideológiamentesebb szférában, a család ontológiai terrénumán találhatók. A kicsit zavaros körülmények között felnőtt Páskándi számára a család összetartója az asszony, az anya — innen levezethető a költő anya-kultuszának feltűnően szakralizációs tendenciája. (A mártír anya helyét a költő mitológiájában később a sokat szenvedett, de létének lényegét legendáiban átmentő nemzet foglalja el.) Jól tükröződik ez a második Páskándi-kötet, a Holdbumeráng (1966) Színek után című, 5 Páskándi Géza, Gondolatok líráról, művészetről. In: A szabadság színeváltozásai. Budapest, 1984,147-149 o. 233
